Lehet..
lehet, hogy utoljára látlak
lehet, hogy nem hívlak, mégis várlak
lehet, hogy holnapra porrá lesz a világ
lehet, hogy hajamban sosem lesz már virág
lehet, hogy holnaptól sztriptíz táncos leszek
lehet, hogy tánc közben majd elfelejtelek
lehet, hogy az amit én táncnak hittem
csak kényszerképzet, s Te vegyszer bennem
lehet, hogy az amit te szeretsz rajtam
csak egy báli álarc, amit magamon hagytam
lehet, hogy az amit még igaznak hiszel
egy kényelmes jövõ, amit senki sem hisz el
lehet, hogy forgás közben elszédülök
és ijedtemben menekülök
lehet, hogy félek, lehet, hogy várlak,
lehet, hogy már soha sem látlak
/ Némber /
50%
Nem tudom pontosan, mi van velünk.
Csak úgy összecsörgünk,
szövetkezünk,
késõbb pedig lefektet minket az éjszaka.
Mintha fáradtan érnél haza
de a horizonton már ébred a reggel.
És engedned,
menned kell.
Mintha nem történt volna semmi
megpróbálsz úgy felébredni...
az éjjelt csak a vágy vagy a képzelet
szõhette tartalmassá veled.
Az ötven százalékban Valaki
milliók közt a százat keresi,
és ebédre, reggelire dohányt evett
mert a hiányzó valamitõl már régóta beteg.
És nem jön a szememre álom
mert a telefon moccanását várom,
hogy legyen kétórányi fekhelyünk
ahol egy apró felvonásban újra
társak
lehetünk.
-Némber-
Ne menj még
Ha még nem vagyok késõ
ha kell megállítom az idõt
ráülök a nagy mutatóra
csak legyél még egy szóra
a harangot leszerelem
ne múljon el nap nélküled.
/ Szigeti Miklós /
Utolsó csillag
Neked õrzöm, érted félem
az utolsó csillagot
a pirkadat elõtti
ében éji égen.
Neked tartom, tartogatom
tenyerem hûlõ melegét,
érintve minduntalan
lázas homlokom.
Érted ereszkedik alá
egy fénylõ könnycsepp is
lassan, szemem tárt ablakán,
a bú törékeny létráján,
lüktetõ migrén-függöny
remegõ pókhálószálán...
Ha nem késlekedsz,
még itt vagyok...
még megmenthetjük
az ében éji égen
a pirkadat elõtti
utolsó csillagot.
/ Jószay Magdolna /
*** belõled indultam
hozzád érkezem
ahol gyenge vagyok
ott Te vagy az erõs
ahol erõs vagyok
árasztod kegyelmed
nem én választottalak
de nem Te döntöttél
lényed folyamatossága
megadásra késztet
engedd,kérlek
hogy engedjek
adj erõt
mert én nem akarok már
amit én akarok
nem adhatod
szeress úgy
hogy szerethesselek
szerethesselek úgy
hogy megérthesselek
lemerüljek Benned addig
hol bárhová nyújtom kezem
csak Téged érintselek ***
*** Egy világ választ el és nem értem
Hogy miért vagy közel
Ha többé úgysem érlek el ***
Bonanza Banzai : A jel
Hogyha túl sok a baj
És ha õrjít a zaj
És ha nem maradt semmid
Akkor engem akarj
Aki hozzád hajol
Aki csak hozzád szól
(NEKED) hinned kell bennem
Hát jegyezd meg jól
Hogyha mindentõl félsz
Hogyha egyedül élsz
Engem nem is kell hívnod
Mert mindig elérsz
Hogyha túl sok a baj
És ha õrjít a zaj
És ha nem maradt semmid
Akkor engem akarj
Nekem te vagy a testem
Beléd magamat rejtem
És nem tehetsz semmit
Te is itt élsz már bennem
És ha nem hiszed el
És ha nem érdekel
És ha megváltást nem vársz
Akkor idézz majd fel
Én vagyok a jel
Nem hagylak el
Hidd el, számíthatsz rám
Én vagyok a jel
Amit érteni kell mindenkinek
Hidd el, számíthatsz rám
Hogyha könny nélkül sírsz
Hogyha enni sem bírsz
Vagy boldog vagy éppen
És verseket írsz
És ha nem hiszel már
És ha senki sem vár
És ha megbántál mindent
És ha késik a nyár
És ha nem hiszed el
És ha nem érdekel
És ha megváltást nem vársz
Akkor idézz majd fel
Én vagyok a jel
Nem hagylak el
Hidd el, számíthatsz rám
Én vagyok a jel
Amit érteni kell mindenkinek
Hidd el, számíthatsz rám
valami hiányzik...úgy érzem mintha egy kicsinyke kis pont lennék a végtelenben,mintha valami rosszul megadott pálya lenne.lassan haladok.egyedül,hiába van mellettem ezernyi apró fény,mintha sötétben bolyonganék.nem,már nem érzem a közelséged.senkiét sem.monoton utazás,míg el nem égek...
" Amúgy,minden rendben."
Õrizz meg mégis...
Mint rétszõnyegében ragyogó virág,
kivirultam én is õsi hévvel telten,
testemben szent célért hömpölygött a láz
gyermeki vágyam épp hogy levetettem.
Bokám köré fonódott kényeztetõ selymed,
szirmom üde árnya benned bujdokolt,
egész nap hallgattam harangszó szerelmed
s esténként ajkam búcsúzón hajolt.
Magamba ittam mélyhomályú zölded,
mosolyra lágyult köröttünk a táj,
szóvirágos ágyban, reszketõ gyönyörrel
eggyé font minket a felhõs éjhomály.
Ha eljõ az idõ s lehull gyönge szirmom
és szerelmes szívedben gyõz a feledés,
õrizz meg mégis valahol titkon
fakuló csodaként egy virágölelést.
/ Vörös Liliom /
Szeretnék valamit tenni Érted
Szeretnék valamit tenni Érted,
valamit, ami olyan nagyon szép,
hogy benne a lelkemet megérzed,
mintha meztelen szívem érintenéd.
Szeretnék eljutni Hozzád,
mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,
s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,
ha szomjúság ûzi ajkam poharadhoz.
Szeretnék megpihenni Nálad,
csöndedbe takarózni békés rejtekeden,
s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,
gondos kezekkel hitesd el: ember nevem.
És én majd akarok valamit tenni Érted,
de hõsként sorsod meg nem válthatom,
csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek,
mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!
/ Koós Attila /
holNapok, tegNapok
Küszöbön billeg a maradni akarás,
kilincsbe markol a zúgó szél,
ajtót nyit, szemet zár
az indulásba torpanó érkezés.
A nap rongyokba tekeri az idõt,
dajka fények ringatják
az ég és föld közé préselt
szelíd naplementét.
Vesztõhely csendje ül körém,
ebben az idõtlen moccanásban.
Keress a holnapban, ott ahol még
soha nem jártam nálad.
Tégy úgy, rám csodálkozva,
mintha akkor érkeztem volna,
tûzd a tegnapot fák lombjaira.
Rejtsd mélyen föld alá az érzést,
ahogy hagytuk szûk szobánkat
a világ nyitott tenyerén.
Temesd el hiánnyal a tegnapi arcom,
törölgesd a könnyeket szárazra,
mely torzult tükrömben
visszaköszön reggelente.
Csak a szívem lopd ki a fényre
lelkem poros fiókjából,
imádkozd mellé a tiszta reményt,
hogy holnap ugyanarra az útra
tévedjek hozzád-melléd,
amerre elszórtuk kincseink.
Burokba zárt, szél hajtogatta mozdulat,
ahogy az alkony magába gömbölyödik.
Lassan elfolynak a felhõk a vásznon,
bennük a fodrozódó hófehér csendek
ecsetvonásokba záródó lassú táncok.
Most fess meg, tán' még nem késõ,
akt lelkem elõtted áll mozdulatlan,
põre árnyékom a falhoz tapad.
Örök monológ ez az együtt-veled lét,
tengernyi némaság az összekulcsolt
kezembõl kipergõ perc.
Üvöltenék, de már a hullámok
sem viszik hangom,
hiába loptunk kéket, nyarat,
mondd, még mit vegyek le magamról,
hogy megtaláld bennem
milliónyi fényét a napnak.
Érintsd meg szerelmeddel szívem,
mondd, éled vagy haldoklik
odabenn a tûz.
Tükörfalak mögé bújva
darabokra törik az álomarcú holnap,
szilánkjain sajdul a mezítlábas hit.
Most húzd be a függönyt,
mert pupillám alá fájdulnak
a világra szült tegnap fényei.
Halni készül a nyár odakinn,
a nap rongyaiból rázza
lábunk elé a maradék idõt,
siess, mert lehullnak
az örök várakozás barna levelei,
s vásznadon ívelõ csillagok
folyása szakad az ég felé.
Az utolsó ecsetvonást
szökõ villanás hasítja szét,
csend-telek repesztik szótlanná
festetlenül maradt szívem.
És én keresem a választ
némult kiáltással
fényévek álmodott
oda-vissza utazásaiban...
/ Szilágyi Hajni /
Hiány
A gondolat szóval kimondva
hiánnyá, féligazsággá válik,
nem fér bele, mi a gondolatba
lélekbõl ragyogva sugárzik.
Bármit mond a hang, csak hang,
nincs benne a teljesség,
a képzeletbõl csak egy szalag.
Hol van hozzá az egész?
/ Fetykó Judit /
Ismerhetnél már
Ismerhetnél már... ha kezedet nyújtod
én már karikába hajtott gyûrûd piszkálom
és törném bilincseid, hívlak repülni magasabbra
majd zuhanni ölelésbe forgatva
az egész világod, ismerhetnél már
tudod, számomra nincs határ
legyen az õrült hajsza hétfõ és péntek közt,
vagy lopott óra a város fölött,
nem nézem mennyit is kóstál
ha hajamban a nyár olyan jól áll
és beletúrni késztetik
vékony hosszú ujjaid...
ismerhetnél már... milyen ha a harag
fagyosra húzza ajkamat
és ezernyi cserép is kevés
hogy lázam hûtse, nincs tenyér
mit elviselnék bõrömön ha az indulat
magával ragad...
de ismerhetnél már, milyen mélyre temet
szigorú csönded,
hogy éhen halok tested nélkül és igen
ismerhetnél már, unalomperceket számolni
míg újra nyújtod kezed... ismerhetnél, utálok várni.
/ Brada Ági /
Majd szólj
ha a lombok
megunják a vándorlást
felejteni kezdik
a beléjük akadó szél
miként lesz hiány
a levélközökben
testközökben
ha egy elfáradt mozdulat
kérgesül körül-
rajzolom az évgyûrûk
vonalán a párhuzamos
sosem-találkozást
ahogy minden ív
épp csak tudja egymást
követi ha érett csöndbe
fut hozzám ha érsz
visszalélegzem beléd
az ég-darabokat eloldom
méter-mélyrõl ha kell
gyökerét a maradásnak
ha egy felhõ lombot indít
benned újra és ismét és mindig
hangtalan tudom a tájat
felfestem rád újra és ismét
a szél nevét sose felejtsd
ha indulsz érkezel
egy fa ha elpihen
majd szólj
/ Dévai Lilla /
Várlak
Mikor lépted távolodni látom,
vállamra omlik egy bénult világ.
Gondszülõ bánatot érlel a távlat:
roskadva vonszolom a magamba
gyûrt elégiákat, miközben futni
akaró elhagyatottságom lázadón
követelve, maradásodért kiált.
Mint zsoltárok hitébe vésett
idõtlen ígéret, mégis hiszem
az örök valót, s mint jámbor
angyali kísértet, lelkemmel
nesztelen kísérlek – remélve,
hogy hagytál magad mögött
valami szelíd vigasztalót.
Magányba lapuló napok ölébe
bújva várlak, s hogy létezel,
csodállak! S dacára e torzított
világnak, merem kimondani:
tõled se kétség, se halál el nem
választ... mert sorsom vagy,
s én sorsod vagyok.
Az Ég szava suhan el mellettünk
olykor, s közben ránk tekint egy
születõ csodát sejtetõ, kristály
pillanat. Úgy járva át a bennünk
bolyongó szivárvány-utakat,
mint a kolostorok levegõjében
meghúzódó, csöndes áhítat.
Éjbe olvadó nappalok fûzik
gondosan feléd az idõ sugár
fonalát, s én, a remény szûk
szegletén át közelgõ jöttöd
figyelve, árván várok rád,
mint tiszta fényû hajnalok
szívébe nyíló apró virág.
aranytk
Részletek 3
Melletted megtanultam
elharapni a mondatvégi gúnyt
éjjelenként hidegre simogattam
bõröm mi a szégyen nyomán gyúlt,
izzó érintésed hûtöttem viszolyogva -
a testiségre váltott gondolatot.
Álmokat akartam gyártani, hiába
kezed mindig szárnyamba markolt
elfelejtettem keresni a határokat
hangsúlytalan válasz lett az élet
számûztem a kérést, kiáltásokat
magamban ringattam a kérdéseket.
Alázatot is tanultam kezed alatt
fényes könnyeimmel díszítetted párnád,
hömpölygõ érzelmeknek építettél gátat
ujjaim alól kiénekelted hattyúm dalát.
/ Brada Ági /
Nagyon is
konduló szavát a néma csendnek
nagyon is hallanám
úgy hiányzik a hang
amivel fájdalmam kiáltanám
az ürességet kimerni a végtelenbõl
próbálom újra meg újra
de megtelik ismét az életembõl
némaságom folyója
/ koma /
Ma nem vártalak
Olyan messze vagy tõlem,
hogy kifelé fordított tenyérrel
simítlak minden megálmodott reggel.
Bársony-érintéstõl kérges tenyér
ökölbe bújva szégyenül.
Nem én vagyok, soha nem voltam...
rejtõzök kiszáradt bokorban,
és nem Te vagy, csak a szél.
Ma nem vártalak.
Ültem a parton szétesve, és
mint a kavicsokat dobáltam
a vízbe apránként önmagam.
A kõ azonnal elmerül,
jó lenne tudni az ember
elõtte hányszor csobban?
/ Bertalan Gyula /
