Várlak
Mikor lépted távolodni látom,
vállamra omlik egy bénult világ.
Gondszülõ bánatot érlel a távlat:
roskadva vonszolom a magamba
gyûrt elégiákat, miközben futni
akaró elhagyatottságom lázadón
követelve, maradásodért kiált.
Mint zsoltárok hitébe vésett
idõtlen ígéret, mégis hiszem
az örök valót, s mint jámbor
angyali kísértet, lelkemmel
nesztelen kísérlek – remélve,
hogy hagytál magad mögött
valami szelíd vigasztalót.
Magányba lapuló napok ölébe
bújva várlak, s hogy létezel,
csodállak! S dacára e torzított
világnak, merem kimondani:
tõled se kétség, se halál el nem
választ... mert sorsom vagy,
s én sorsod vagyok.
Az Ég szava suhan el mellettünk
olykor, s közben ránk tekint egy
születõ csodát sejtetõ, kristály
pillanat. Úgy járva át a bennünk
bolyongó szivárvány-utakat,
mint a kolostorok levegõjében
meghúzódó, csöndes áhítat.
Éjbe olvadó nappalok fûzik
gondosan feléd az idõ sugár
fonalát, s én, a remény szûk
szegletén át közelgõ jöttöd
figyelve, árván várok rád,
mint tiszta fényû hajnalok
szívébe nyíló apró virág.
aranytk
