Ajtód vagyok.
Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk.
És kiléphetsz onnan bármikor.
Amikor csak jössz:
zárva találsz, érintésedre-
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
/ Fodor Ákos /
Molnár Szilvia: Kavalkád
szeretõm keserû
belevész csenevész
örömöm hevesen-
savanyú szerelem
ma a nyár peregõ
tovaszáll kavaró
zizegõ avaron
temetõn takaró
vezetõ monoton
susogás feledõ
a remény rendjébe.
...édes légy, mint az elsõ
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog
reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messzirõl halljam, ahogy
véred ereidben robog
légy mint kitörni készülõ
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentõ erõd
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld
minden porcikád értem égjen
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet
ujjad végében tudjam a lángot
most nem elég a csöndes
elringató szeretet
akarj engem, mint ki öröktõl akar
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad
s mikor szemembõl a vágy
könnycseppként kicsordul
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat.
(Netelka)
Válóczy Szilvia:
Féktelen éj
Köldökömbe rejted csókjaid,
gyengéd simogatásod siklik
mezítelen testemen.
Vállaimról indított
játékos ujjaid nesztelen
harmóniában járnak
feszült mellemen.
Lassú bókjaid
örömmé fércelik
szétesett kába pillanataim,
vágyadba temetsz,
lángolva igézel
szenvedélyed habjain,
s úgy ringatsz,
oly mohón,
akár a tenger.
Molnár Szilvia: Holdszeretõ
keresem
az utam
mutató
békét
idenéz
az eget
kirakó
kékség
Te legyél
vele még
sohavolt
mélység
ölelõ
lobogó
ragyogó
szépség.
Egy gondolat: Egy mondat egy táncról, veled
Írta: hangahanga
Lassan húzódó csendességgel vonaglik léptem a halkan nyöszörgõ padló megkopott fáján; még csend van, de szívem olyan ütemre áramoltatja zubogó vérem milliárd cseppjét, hogy pórusaimból visszhangzik ez a mindent betöltõ parázs-ritmus; az öreg lámpák lecsorgó álmaiban perdülnek vad, fojtogató táncba a megkergült porszemek, s úgy tûnik, apró cseppekben lehulló, aranyló esõben érkezem meg végre eléd;
elõbb tenyerünk mosolygó bõre találkozik, aztán erõs karod kezd vágyat-oldó buja táncba csípõm lassan ringó vonalán; s ezután, mintegy varázsütésre megszólal a szívünkben kelt keserédes dallam lassú futama, mire testünk bágyadt melegséggel eggyé-olvadva kezd parázsló lebegésbe, ámulatba ejtve a figyelõ szempárok csillám-cseppjeit, hogy létezik még ilyen tökéletes egységgé forrt emberi ritmus, ilyen mindent felülíró szerelmes tánc, mely a zokogó csendben születik, amikor szavak nélküli hunyorgásban mondja el test a testnek, milyen vágyakozás ébred egy lassuló ütemû muzsika zamatos hangjaira, olyan mélyen, hová csak az lát el, kinek testében létezik a tökéletes ütemek zümmögõ üzenete.
összegezve a mai nap.röviden és tömören. " fákjúbazmeg "
a nap pedig még most is " hegeszt" napszemüvegben.. :D
Ádámot meg amúgy is imádjuk..
...két SS-el..
http://www.bored.com/createpaintings/
Jellemzõ...azért ez további kérdéseket vet fel velem kapcsolatban,de azért a tüzijáték alatt az a piros-kékes-sárgás hullám vajon mi? Lehet paróka, szobafestõ pemzli, egyujjas kifordított bundakesztyû vagy papucs orrán pamutbojt.Pom Pom.
Kreatív az biztos.Tetszik. :)
Egy gondolat: Egy mondat a hiányodról
Írta: hangahanga
Ülök csendesen ágyam átölelõ, süllyedõ világában s csak nézem az ablak megtört fényeit, és egyetlen érzés dobol lassan kiürülõ fejemben; egy elvakító, csendes õrület, mely máshová nem engedi elkószálni sápadt gondolataim felemésztõ kóborlásait, csak erre az egyetlen, megfojtó érzésre figyelek, ami úgy lapul meg rajtam, mint titokban felöltött, áttetszõ felhõfoszlányokból gyúrt álruhám - szabadulni képtelen vagyok tõle; bámulom hát az odakinn csivitelõ világ fodrozódásait, de nem ér el hozzám egyetlen halvány fuvallat sem, nem érzem kínban remegõ bõrömön azt a felém futó, átölelõ, lusta fényt sem, amit a bukott Nap küld felém, összekuszálódott nyalábokban, s nem hallom a csituló utca neszekkel ékes dallamait sem, mert zakatolva erõsödik görcsös agytekervényeimben az a mindent felülíró, sóhajtó gondolat, hogy mennyire hiányzol.
Teraszról teraszra
Feltett szándékom, hogy megszeretem Önt.
Sok-sok kilométert teszek meg naponta.
Ha csak néha láthatom, nekem az is öröm.
Mosolya mosolyt csal az arcomra.
Nem vagyok más, vagy több a soknál:
Zenész, színész, ismert-híres ember.
Valahogy többre becsülök egy búvárt,
Aki elmerül az érzelmekben.
Többet jelent, ha látom, hogy örül,
Mint saját rabságom problémái.
Körberajongják Önt, körös-körül
Legendás férfi-szívek emblémái.
Most is mosolyog, vagy inkább nevet rajtam?
Ki írna manapság verset Önnek?
Íme, két kérdés is megválaszolatlan,
Pedig már rég elneveztem Gyönyörûnek.
/ Bialkó László /
Szerelem szavai
A lélek titokzatos pontjain járok.
Máskor meg vad viharként tombolok.
Éhes szájú tûz vagyok, a jövõ kockázata,
kolibri, virágok kelyhébõl táplálkozó,
tovasuhanó uszályos üstökös,
zene és költemény,
áttetszõ csobogó hegyi patak,
titkokat hordozó ölelés,
tilalmas varázsital, megtapasztalt remény.
Most már benne élek a szívedben.
Nem hátrálhatsz meg.
/ Leleszi Balázs Károly /
Kányádi Sándor: Volna még
pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezõkrõl például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekrõl
a hegyekrõl a folyókról
égrõl földrõl
a tengerekrõl
az óceánok alatt
vergõdõ tûzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlõségeirõl
amikor az idõ is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettõnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
akárcsak a harmat.
Régóta vártam tõle a valamit
és dédelgettem a hozzá fûzõdõ
öncsalásaim
Már majdnem sikerült
magamhoz szelídíteni
elvadult hiányát
amikor megpillantottam, ahogy
a levegõben lógó hátha-remények tükrén
szétfolyó perceimet pimaszul
nevetve zsebre vágják az ábrándok
A vele való találkozások
véletlen csapdájának ábrándjai
A csapdáéi, amibõl szabadulnom kell
csak mert a bûvkörébe akar vonni
és mert csaknem késõ a józanság
Tilos tehát várnom tõle a valamit.
Különben is, mióta vártam
nem fürkésztem már az eget sem!
Pedig milyen jó néha
hosszú madárrajok röptén
eltûnõdni és...
tûnõdni... hogy...
vajon õ szereti-e nézni
a fodrozódó felhõket?
/ Major Gabriella: Csapda /
ÚTFÉLEN
Vágyak sodrásában
A veszendõség árnyékában
Szenvedélyek lidércfénye
Mondd, hová vezet?
S hol a hajó, melyet
az ész kormányoz
a nyugalom partjainál
zátonyok helyett
a bölcsesség szigetei
és a szív ligetei felé?
És ki az, ki felszállhat
matróznak
az árbóckosárba?
/ Major Gabriella /
A sors csapásai olyanok, mint a viharos szél. Nemcsak azt akadályozzák meg, hogy bizonyos helyeket fölkeressünk, hanem meg is fosztanak bennünket mindentõl, amit magukkal tudnak sodorni. Így aztán olyannak kezdjük látni magunkat, amilyenek vagyunk, és nem olyannak, amilyennek lenni szeretnénk.
...
Ha valaki egy nagy házban él, bizonyára nagyon büszke arra a sok szép holmira, amije van. De ha meghallja a tûz pattogását, egy szempillantás alatt el tudja dönteni, mi ér számára a legtöbbet.
...
A múlt utáni fájdalom furcsa dolog, az ember nem tehet ellene semmit. Olyan, mint a saját magától kinyíló ablak. A szobában hideg lesz és az ember elkezd remegni. Az ablak azonban minden fuvallatra kissé jobban kinyílik, és az ember egyszerre csak kíváncsi lesz, mi van mögötte.
Arthur Golden:
Egy gésa emlékiratai (részletek)
