Egy gondolat: Egy mondat egy táncról, veled
Írta: hangahanga
Lassan húzódó csendességgel vonaglik léptem a halkan nyöszörgõ padló megkopott fáján; még csend van, de szívem olyan ütemre áramoltatja zubogó vérem milliárd cseppjét, hogy pórusaimból visszhangzik ez a mindent betöltõ parázs-ritmus; az öreg lámpák lecsorgó álmaiban perdülnek vad, fojtogató táncba a megkergült porszemek, s úgy tûnik, apró cseppekben lehulló, aranyló esõben érkezem meg végre eléd;
elõbb tenyerünk mosolygó bõre találkozik, aztán erõs karod kezd vágyat-oldó buja táncba csípõm lassan ringó vonalán; s ezután, mintegy varázsütésre megszólal a szívünkben kelt keserédes dallam lassú futama, mire testünk bágyadt melegséggel eggyé-olvadva kezd parázsló lebegésbe, ámulatba ejtve a figyelõ szempárok csillám-cseppjeit, hogy létezik még ilyen tökéletes egységgé forrt emberi ritmus, ilyen mindent felülíró szerelmes tánc, mely a zokogó csendben születik, amikor szavak nélküli hunyorgásban mondja el test a testnek, milyen vágyakozás ébred egy lassuló ütemû muzsika zamatos hangjaira, olyan mélyen, hová csak az lát el, kinek testében létezik a tökéletes ütemek zümmögõ üzenete.
