s.c.

Levetem a magamra és rád rótt terheket. Megpróbálom levetni büszkeségem körém tekeredett kígyóját. Kilépni a páncélból, amelyet sértõdöttségem, minden ember védekezõ magatartása, talán szorongása erõltetett ránk. Vajon sikerül-e? Sikerül-e megtagadni úgy magam, hogy feléd léphessek? Úgy megtalálni magam, hogy belsõ árulás nélkül járuljak eléd? És mit viszek? Alázatot vagy bûnbocsánatot? Bocsánatot feléd vagy csak egy néma kérést, hibáim elismerését – mert a kettõ nem egy. Vajon mivel megyek? Megalázkodással nem lenne jó: a megalázkodás, az önmagunk feladása nem járhat jóval: rövid kibékülést jelent, és mélybelsõ sebeket, amelyeket nem lehet soká veszély nélkül viselni. Átérzem-e, mi hajt feléd? Az, hogy elég volt a vitákból, feszültségekbõl, vagy valami keresztyéni megbocsátás? Tán csak nem az, hogy súlytalanabbá vált számomra mindaz, amely ellentétekbe hajszolt, ami felberzenkedett bennem ellened, amivel hajlítani akartalak valami nemesebb elgondolásérdekében avagy egyszerûen csak féltékenységbõl? Ha õszinte akarok lenni: nem tudnék biztos választ adni. Gyengeségünk vagy erõnk sodor a konfrontálódásba? Szent célokért vesztegetjük nyugalmunkat vagy önzõ, rút vagdalkozásban? Semmi sem tisztázott. Semmi sem biztos, amikor ezen a napos reggelen szent elhatározással indulok a mindent megváltoztatni kívánó napba, s elsõ utam feléd vezet. A reggeli nap kiváltotta bizalommal, kicsit vaksín; motívumok, indítékok, erõk és remények nem mérettek fel a hirtelentámadt jósághullámban. Csak valami vágy a tisztulásra, megszabadulás a körülöttünk levõ bizonytalanságtól. Bizalom a békére. Vasárnapi csend, semmi sem hajszol, semmi sem mutatja magát fontosabbnak, mint dolgaink rendezése: sem villamos menetrend, sem hivatali szabályzat, se munka .Ma elindulok feléd. Még nem biztos, hogy el is érkezem, mert a reggeli áhítat sérülékeny, egy hideg szó, egy rideg mozdulat, egy álmos: „Mit mondtál? Majd késõbb!” elronthat mindent. De elindulok. Ha szerencsém van, eljutok hozzád. Ha szerencsém van, tudtodra jut, hogy ma reggel félkilenckor elindultam feléd, szívemben békevággyal.

/ Pécsi Éva /

" Összetört a tükröm,

Mert belenéztél

A szilánkok maradjanak,

Szeretem, amikor vérzek

Még akkor is, ha ez csak

Egy halott lélek.."

Ölj meg

Írta: Kisci



Szakíts szét…

Vagy én kínzom
magam – veled,
hogy meg fojtson
a közelséged…





Szakíts szét
hát, dobj a sárba.
Vigyen a szél,
legyen itt Spárta.
Vagy én mászok
a Taigetoszra,
s magamra hagyom
magam a porba.

Gyilkolj meg
hát, ítélj halálra.
Vesszen ki belõlem
ez az élettelen árva.
Vagy én kínzom
magam – veled,
hogy meg fojtson
a közelséged…

Lökj le az égrõl
hát, vedd el a napot.
Ne álmodjak széprõl,
vedd a tegnapot.
Vagy magam adom
szívemmel - neked
amit nekem adott
a múlt veled.

Magam Adom by Quimby

Üdvözlöm érintem nem mutatom
Nem emlékeztetem nem kutatom
Nem zavarom zavarom csak figyelem
Belefeledkezem vele utazom

Nem sürgetem nem várom
Nem bántom és nem sajnálom
Nem sajnáltatom magam magam adom
Megadom megadom neki megadom magam

Felkavarom felkavarodom
Megálmodom belelátom
Megkövetem megkövetelem
Megszelídítem megbánom

Meggyújtom eloltom meggyújtom eloltom

Megoltalmazom elragadom
Elragadtatom magam magam adom

Megadom megadom neki megadom magam

Nem suttogom elkántálom
Megkóstolom megkínálom
Keveredek belehabarodom
Belefeledkezem vele utazom

Ha kiállom komálom imádom
Megszállom megbabonázom
Megbabonáztatom magam magam adom
Megadom megadom neki megadom magam

Halvány erotika


tudod
ha végre hozzád érek
majd vékony fények vibrálnak
minden sejtedben
a szenvedély meg
olyan mélyre rántja a tudatot
hogy szinte beleroppan a test
(- azt hiszem
a legnagyobb szentség lehet
veled szeretkezni -)


/ Csurai Zsófi /

METAFORA

Parányosulunk. A létezés
metaforáit leheljük ablakunkra,
és bogozzuk, gyûrjük a sok csomót,
mivel egy nap - ezért, vagy azért -
megkötöttük magunk.

Várunk. Valakire, aki csak
nekünk, akinek csak ránk van
szeme, aki old rólunk bogot,
ruhát, akiben mi is oldhatunk,
legalább egyetlen metaforát.

/ HS /

Csabai Andrea: Hogy lásd...

ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant

újjáteremtem benned az életet

hogy végre lásd
a fák narancsszínû
sóhaját

Jacques Roubaud: B.Y. három vagy tizenkilenc költemény
„Kérded mire valók ezek a mezítelen testek a parton
ez a napfény ezek a hétalvók ezek az esélyek”

kérded - ki vagyok én ?
mosolyom görbül akár a fény
hangom tengert simító szél

naptár vagyok - perceket súrolnak szárnyaim
sivatagi magányban dúdoló pálmafa
elfúló szívdobogás

én vagyok az idegen akit nap faragott
egy vörös hajnalon unatkozva
szálkás pad vagyok végtelenbe görbült sín
megrepedt dobot verõ komédiás
elsózott vasárnap sodródó papír az utcán
rémülten zuhanó madár

semmi vagyok - mondom
kövek közt alvó csillám