Szegelt kõ
éjfél
az elsõ nap végére értél
élettelen
idegen kezek érintenek
elvehet
ha nem én vagyok más nem lehet
a szemed
magamban ülök veled
vegyül
mégis-mégis egyedül
/ Csécsei János /
Valahonnan ismerlek... valahonnan belülrõl... valahonnan ismerlek... valahonnan belõlem...
valahonnan ismerlek.... legalábbis azt hiszem...
* Tökéletes Alibi * :)
Sokszor olyan méltatlan, nagyfejû legényekre pazaroljuk energiánkat! Mi, nõk, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. Utólag megfejtem jeleiket, és transzparensként állnak elõttem.
Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak. Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belõlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Õk azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, õket választjuk.
A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nõre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat.
Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert õk nem is akarnak érteni minket. Csak mi õket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat, mint a nõket.
(Tisza Kata: Pesti kínálat)
Rajtad játszom, és Te hagyod,
hadd hallgassam bûvös dalod.
Testedre hajtom a fejem,
Belõled hallom életem.
Ölemben fekszel teljes valóddal,
Erõs tested testemnek feszül.
Bódítasz óceán-mély hangoddal
S én szorítalak, kegyetlenül;
Bal kezem ujjai nyakadat markolják,
Míg jobbom ujjai Veled játszanak,
Játékuk ritmikus, kemény pajkosság,
Veled így kell, ó, Veled így szabad...
Csak dalolj még, kérlek, még egy kicsit,
Odakint már leskel a hajnal,
Feszítsed szívem vékonyka húrjait,
Tépd halálba ezzel a dallal.
Rajtad játszom, és Te hagyod,
hadd hallgassam bûvös dalod.
Te vagy nappalom és álmom,
Gyönyörû Basszusgitárom...
/ cickany /
Víz,víz mindenhol csak víz..na jó most már elég,mert a végén még elfolyok,egész nap esett sõt tegnap éjjel is,úgyhogy a mai fesztiválozásomnak annyi,legalábbis a sárkányhajók elindultak nélkülem is valszeg.No igen tüzet lehet gyújtani,azért a scillagvizsgálóra kiváncsi lettem volna,bár felhõs ég mellett nem tudom mit látni,ezt csak az égiek tudják,meg holnap különben is munka,s különben is így könnyebb ellenállni a kísértésnek is,mert egy ilyen fesztiválon mit is lehetne mint pasizni.. :D na most asszem jól lebeszéltem magamat,találtam mindenféle kifogást,nemdebár? szóval kellemesen elvagyok én két pohár Baileys mellett megjegyzem nem ittam már vagy 3éve konkrétan Baileys-t,pedig régebben csináltam is,házit..bonbon helyett,mert ugye:
" Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belõle. "
..azért hiányzik még valaki,valaki aki számít..most nagyon..
" Tudom már nagyon késõ mondani, tudom már nincs értelme mondani, tudom, már felesleges megvallani, tudom már nincs értelme elárulni: életem része voltál, életem része maradsz, mint távoli, mint elérhetetlen, mint titok.
A titok egy szép, egy valós csoda: talán megfejthetõ, talán nem, talán elérhetõ, talán nem. Titok. S ezért olyan fájdalmas, mert égeti az embert. Még ha sok év el is telik, akkor is benne ég, még ha hónapok telnek is el azok között a ritka pillanatok között is, amikor hallhatom a hangod, vagy csak messzirõl láthatlak bennem van a mosolyod, bennem él a hangod, s lelked mélysége.
Még ha el is veszítem a békét, melyet Te adhatsz nekem, vagy már már a hitem is remeg, akkor is tudom, ott valahol messze, mely nem kilométerekben számítható, vagy.
Ez a fájdalom égetõ, de mégis izgalmas. Ez a fájdalom a lélek nemesbítése, melyet adni szeretnék valakinek, aki ismeretlen, aki a félelem tárgya.
Más vágyam már nincs. Csak szeretni és tisztelni. Talán áldozó vagyok, talán hivõ, talán hitetlen, de keresek valakit. Mint Cyrano Roxant, mint Don Quihote Dulcineát, mint Kun László Éduát. Várni rád, tudom nem érdemes. De az ember gyakran keresi az értelmetlen dolgokat. "
" Olyan vagyok, mint a víz,a víz még a kövön keresztül is kivájja az útját,és ha elakad,a víz új rést talál magának.. "
[vers hibernált angyal hátulról támadsz
s a tarkómba harapsz megint...]
vers hibernált angyal hátulról támadsz
s a tarkómba harapsz megint. túlélem mert
nem akarod hogy belédhaljak még és mind fárasztóbbak
mind üresebbek ezek a kierõszakolt szeretkezések. teszem
a dolgomat erõs combjaid között mint
jól idomított vadállat hörögve le és fel
le-fel a verslábakon nyikorgó ütõdött pásztorórán
terved van velem
szám elárasztod mézes tejeddel és sírsz ha homlokom
az asztal hûvös márványára koccan. hajamnál fogva
fölemelsz - - - szememben vermeled el árvaságodat
és sírsz amikor hûtlenkednék már
s jobb kurvákra vágyom utcasarkon riszáló rongy novellákra
lengõmellû dramolettekre vágyom a vörössel elárasztott
ócska bárban. rúzsozott szájú hangjátékokra a szögesdróttal
határolt játszótereken. megint
hátulról támadsz hibernált angyal
vers a tarkómba harapsz s vinnyogva türelmetlenül
rugdosod ágy alá vörösbor-pecsétes átizzadt hónaljú
kifeslett könyökû lelkiismeretemet
néha egy távoli barát többet jelent...mint az összes közeli aki körülvesz..pont ezért szeretem,mert mindig a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel,amikor szükségem van rá...
" Mindennap egy tükörrel ébredek, néha csillagtöréses,
szilánkok a másik párnán,
amibe álmomban arcomat bújtatom.
Az ébredés
egy repedés a padlótól plafonig nyújtózó üvegfalon,
ahol átszivárog a foncsor mögött meghúzódó
ikervilágból az idõ.
Mint egy lassított, végtelenül lassított filmben,
végtelenül lassan hullanak, leereszkednek a tört üvegek.
Amikor rám hull a széttöredezett üvegfal,
csodálkozva nézem magam,
ahogy a befúródott, kis szabálytalan tükrökkel,
befelé hegyesedo tüskékkel,
csillámoló sünné változom, mint egy szétborzolt térmozaik,
mint egy szétesett kép falon tisztán maradt helyének
visszaemlékezései, ahogy egy istent sóvárog,
aki újrakezdi a teremtést egy üres világban,
aki ismét kitalálja a színeket,
felvázolja a felharmónikusokat,
idegeket köt szorgalmasan,
látomásokat éget magába.
Lassan csak átélem, amit éltem,
lassan csak megélem, amit élek.
Mára ismét megteremtem magam.
Ennyi halál és ennyi feltámadás
kibírható? "
" A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nõ,
S szemedben mégis mindörökké,
A mának arca tûn elõ -
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomol,
Lelkedben ott a kincs örökre
Amely valaha benne volt."
Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényû tavaszból egyre perzselõbb nyárba, hogy onnan a mézszínû, lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idézõ ködös, õszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá. Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár, õsz, és a tél – titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan - muzsikál. A legszebb szó - és évszak is – közülük, számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május – melyek számomra mind-mind az életet hirdetik. Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fû friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erõtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredõ neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegõ pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fû, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földbõl remegve bújik elõ az elsõ hóvirág, majd az ibolya, s a háztetõkön újra ott kelepel a gólya is. A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derûs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erõtõl duzzadunk, mint a kipattanó barkaág. S míg lágyan suhanunk a múló idõvel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hûs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tûnõ idõ is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az idõtlenségbõl felriaszt. Aztán múlni kezd testünkbõl a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az õszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elõl, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idézõ õsz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért. A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra ébredjen megint.
/ Gõsi Vali /
mert fehér a szó
és az álom hajó
sodródik zaklatott tengeren
mert fekete a perc
és ha engem ölelsz
éledni kezd a szerelem
mert vörös a vágy
és mikor csókol a szád
száz dobbanás pihen meg szívemen
mert kék a remény
és ha szavad elér
életet hordoz az üzenet
mert lila a fény
és hálót szõ körém
bezár, de megvéd két kezem
/ Komáromi János /
Hiszem a végtelent.
Hiszem: odaérünk,
ahol lelkeinkkel
majd mind összeérünk.
Ha átkarol majd fönn a végtelen,
s szerelmes táncát lágyan lejti velem,
kinyílnak akkor az égi ablakok,
s szeretteim angyalcsókjukkal várnak ott.
/ Gõsi Vali /
" 29 éves lettem én,
Ezért hát blogolok én,
Kocka, kocka.
Blogolok, mellyel meglepem,
E kicsiny IT szegleten
Magam magam."
Biza,ma ismét öregebb lettem egy évvel,de azért hétvégén ahogy láttam a blog jobban szét volt csúszva, mint én... :) pedig agykárosítóból kijutott bõven,de talán a pezsgõ-sangria párosítás miatt nem voltam másnapos,sõt még a fejem sem fájt..volt tánc is,meg ott tekeredett a kígyó a nyakamon.. :)
