Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényû tavaszból egyre perzselõbb nyárba, hogy onnan a mézszínû, lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idézõ ködös, õszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá. Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár, õsz, és a tél – titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan - muzsikál. A legszebb szó - és évszak is – közülük, számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május – melyek számomra mind-mind az életet hirdetik. Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fû friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erõtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredõ neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegõ pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fû, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földbõl remegve bújik elõ az elsõ hóvirág, majd az ibolya, s a háztetõkön újra ott kelepel a gólya is. A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derûs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erõtõl duzzadunk, mint a kipattanó barkaág. S míg lágyan suhanunk a múló idõvel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hûs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tûnõ idõ is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az idõtlenségbõl felriaszt. Aztán múlni kezd testünkbõl a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az õszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elõl, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idézõ õsz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért. A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra ébredjen megint.
/ Gõsi Vali /
