" Mindennap egy tükörrel ébredek, néha csillagtöréses,
szilánkok a másik párnán,
amibe álmomban arcomat bújtatom.
Az ébredés
egy repedés a padlótól plafonig nyújtózó üvegfalon,
ahol átszivárog a foncsor mögött meghúzódó
ikervilágból az idõ.
Mint egy lassított, végtelenül lassított filmben,
végtelenül lassan hullanak, leereszkednek a tört üvegek.
Amikor rám hull a széttöredezett üvegfal,
csodálkozva nézem magam,
ahogy a befúródott, kis szabálytalan tükrökkel,
befelé hegyesedo tüskékkel,
csillámoló sünné változom, mint egy szétborzolt térmozaik,
mint egy szétesett kép falon tisztán maradt helyének
visszaemlékezései, ahogy egy istent sóvárog,
aki újrakezdi a teremtést egy üres világban,
aki ismét kitalálja a színeket,
felvázolja a felharmónikusokat,
idegeket köt szorgalmasan,
látomásokat éget magába.
Lassan csak átélem, amit éltem,
lassan csak megélem, amit élek.
Mára ismét megteremtem magam.
Ennyi halál és ennyi feltámadás
kibírható? "