Sokszor olyan méltatlan, nagyfejû legényekre pazaroljuk energiánkat! Mi, nõk, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. Utólag megfejtem jeleiket, és transzparensként állnak elõttem.
Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak. Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belõlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Õk azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, õket választjuk.
A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nõre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat.
Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert õk nem is akarnak érteni minket. Csak mi õket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat, mint a nõket.

(Tisza Kata: Pesti kínálat)