s.c.

"Már soha többé nem merem kimondani az örökké szót. Senkinek, soha. Inkább mondom Neked, hogy mindig. Mindig, addig, amíg lehet, amíg úgy kell lennie. Mindig szeretni foglak, de csak addig, amíg minden úgy akarja, hogy szeresselek. Mindig megpróbálok majd neked segíteni, de csak addig, amíg minden lehetőségem meg van rá. Mindig várni foglak, de csak addig, amíg úgy fogom érezni, hogy hiányzol. Mindig csókollak majd, de csak addig, amíg úgy érzem, hogy vágyom rád. Mindig veled leszek, de csak addig, amíg úgy érzem, hogy nem tudok nélküled élni. És ha majd úgy kell lennie, hogy a mindig a 'soha többé' - re változik, sajnálni fogom. Nagyon. De addig élvezz ki minden percet, mert az elmúlt napokat soha nem kaphatod már vissza. Köszönj meg minden szépet az élettől, minden kis apró dolgot, amit kapsz, én is ezt teszem. Téged is már százszor megköszöntelek a sorsnak. És tudod, az örökre soha nem is létezett."

"A vonzalom nem döntés kérdése."

Légy megingathatatlan szikla a gondok hullámai ellen. Tornádó, mely elsöpri a félelmet. Nevesd ki a problémát, és lásd: csak az árnyéka a nagy, ő maga nem. Legyél teremtő Istennő, használva azt a varázslatot, amit csak te tudsz, képességet, ami a sajátod. Lépj túl azokon, akik kritizálnak, és sétálj el azoktól, akik rombolnak: sírni nem szégyen, de előttük tilos. Fogadd el a pofonokat, és ne rajtuk rágódj, mert attól, hogy rágódsz rajta, már elcsattant. Ne bánd, ha rossz útra tévedtél, legalább már tudod, merre nem szabad indulni. Ne add olyannak a szereteted, aki nem érzi kincsének: mert nincs annál nagyobb kincs a világon, mint amikor valakit feltétlenül szeretsz. Ezt pedig nem szabad pocsékolni. Figyelj a hazugokra, kerüld őket, mert aki egyszer már becsapott, megteszi majd máskor is. Engedd el azok kezét, akik nem engedik, hogy rajtuk segíts- az erőlködéssel csak elveszed az időt azok elől, akiknek tényleg a te kezedre van szükségük. Tegyél meg mindent a céljaidért, mert rajtad kívül csak a mély hit képes valóra váltani őket, de egyébként senki más. Nevess, amikor csak teheted, mert az Élet nem egy vígjáték, hanem inkább dráma, és ki kell élvezni a kis mosolyokat. Tanuld meg, hogy legyél erős és soha de soha ne hagyd el magad, amíg célba nem érsz. Edzeni kell a szívet, hogy kemény legyen mint a gránit, és tiszta, akár a gyémánt, mert bár a mennyországra éhezik, sokszor a poklot kapja, de ha megszakad, mégis hogy tudnál tovább élni?

Szabad...csak úgy lehetsz,
Ha mindent elengedsz,
Mi visszatart...vagy fáj.
Levetkőzni a múltad,
Kitörni a rácsok közül,
Végre....
Hogy újra szállj....

Vizi Krisztián

Az ember szabadságát önmagának szerzi meg. Bár nem könnyű, mert magának kell meghúznia a vonalakat, hogy mi az a határ, ameddig beenged valakit az életébe, és mik azok az ismeretek, amely alapján kialakul két ember igaz bizalma. A legnagyobb erőt ilyenkor a másikba vetett hit adja. Annak hite, hogy a másik nem él vissza annak bizalmával. Amikor az ember bizalmába fogadja a másikat, akkor valóban hisz annak tisztaságában, s főként az adott szavában. Sokszor teszünk ígéreteket, melyek teljesítése elé az élet számos akadályt gördít, de, ha a másik iránti feltétlen tisztelet bennünk van, akkor azt - ha az ígérettel ellentétesen nem is azonnal -, de a legközelebbi alkalommal a szavunkat betartva teljesítjük annak bizalmát nem eljátszva. Mert az ember újabb és újabb haladékot kaphat, de minden egyes visszaélt haladékkal csorbítja a hitet, melyet belé fektettek. S a történet vége egy hatalmas csalódás lesz, mely visszafordíthatatlan. A bizalommal való visszaéléssel valami mindig megszakad. Elszakad a szál, melynek a neve bizalom, hit. Az a bizalom, amely az egyik legnagyobb ajándék a másiknak, de annak eljátszása a legnagyobb szakadék, amely két ember között tátonghat. Olyan szakadék, mellyel emberi kapcsolat értelmét elveszti, a hit már odavan. S eljut odáig, hogy a másik közelségét sem kívánja.
Hogy miért? Mert már nem bízik.

"Szívem egyik sarkába nevét jó vastagon beleírtam. Mit írtam? Karcoltam. A fájdalom tűhegyes tolla mélyen belé karcolta, hisz több volt annál, mint gondoltam.
De van, ami soha nem lehet a miénk.
Nevének betűi mélyen bevésődnek, melyből majd hegek lesznek, így válik egy örök emlék nekem.
S nagyot sóhajtva, mint utolsó fejezet sorát olvasva, egy könyvet bezártam."

Minden utazásnak van egy olyan titkos úti célja, aminek az utazó nincs tudatában. Erre később jön rá az ember. Hogy mi mire volt jó. Gyakran nem arra, amire gondoltunk. De nem baj! A zsákutca is jó volt valamire. A kanyar is. Az úttévesztés és az elveszés is. A „nem kellett volna” értelmetlen gondolat.
Valamiért mégis volt, és nem véletlenül volt.
Nem lehet az emlékeink között mazsolázni, mert a tévedéseink is mi voltunk! A hibázók is mi voltunk! Sok fölösleges kaland és kudarc kell ahhoz, hogy a szimatunk finomodjon, és az emberismeretünk gazdagodjon. Halkan mondom, hogy senki se hallja: a „bűnbeesés” is jó volt valamire. Ha Éva nem eszik az almából, nincsenek gyerekek, nincs emberiség, nincs történelem... őseink, ketten, halálra unták volna magukat a Paradicsomban.
Minden tévút jó valamire.
Minden botlás és tévedés gazdagít, ha jól élsz, és igazán. Próbálj akár csak egyetlen szálat kihúzni a múltad szövetéből – összeomlik az egész!

Müller Péter