/A végzet/
Csak engem figyelj: a szememet.
Azt lásd, ki tényleg én vagyok.
Hazug szókkal, buta álarcokkal
szívedbe én úgyse hatolok.
Nem is szólok, ha nem muszáj,
épp elég, mit egy mozdulatom üzen.
Ne hagyd, hogy a szürkület betakarjon,
s ne hagyd, hogy elsodródjunk
a kettőnkből születő tengeren.
Kezeid után kapnék, de várom,
míg te azt az enyémbe temeted,
s várom, hogy szívemben
halljam dobbanni a szíved.
Ha el is fordulsz, látom,
hogy titkon lelkem kutatod.
Nem tudom miért jó e játék,
de hagyom, hogy csináld,
hogy kiismerd, mint a sok-
sok el nem mondott titkot.
Még mindig nem szólok.
Egymást járjuk át a csendben.
Ha csak ennyi jut nekünk,
nem bánom. Én hagyom rámenni
a részem.
Hagyom, hogy tovább menj,
ha így te jónak látod,
s hogy még jobban kiéld
ezt a tébolyult világot.
Hagyom, hisz magamhoz
sosem köthetlek téged,
csak folyton szerethetlek,
mint visszajáró felét
az az egyetlen végzet.
Papp Ádám
