"Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltûntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak."
/ Szabó Magda /
Melletted a csend
Melletted a csend is halk zenévé válik,
a végtelen nyugalom dallammá szelídül.
Ilyenkor érzem, több vagy, mint mások,
te vagy kit a sors, nekem szánt szerepül.
Rád bíznám életem szúró, apró töviseit,
mert tudnám, általad nem ejtenek sebet.
A legutolsó pillanatot is veled élném át,
szorosan hozzád bújva - szorítva a kezed.
/ Kun Magdolna /
Tudom, hogy mindig velem vagy
A legnagyobb titkod, hogy
rejtõzködsz, s mégis itt vagy
tüzed lángol, s mégsem ég el soha
kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól
csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe
néma minden hangszer, s
mégis szimfóniák születnek színeidbõl
A hajnal hallgatagságában
Az éjszaka nyugalmában
A múlt idõ hibáiban
A jövendõ álmaiban
A völgyben, a kanyarban
A földben, a magasban
Közelben és távolban
Könnyben és mosolyban
Tudom, hogy mindig velem vagy.
/ Tornay András /
"...Mi minden lehetnék, már nem tudom én, talán egy szép szó, a mondat elején, A szó, amit kimondasz, hogy "Szeretlek",a mondat, amit csakis én érthetek. Adj nekem Szeretetet, Békét, Hitet, s tiéd lehet, az egész életem. Add nekem azt, ami benned rejtve van, s megkapod, amit eddig titkoltam.."
"...már hallottam, hogy szeretni sokféleképp lehet, de nevet aggatni az érzelmek változatos virágszõnyegére hogyan volna lehetséges?...legyen a rózsa kecses tökéletessége, vadóc és erotikus, vörösfényû mágia; vagy talán egy szende tulipán kelyhének titka rejti igaz mélységünk szelíd arcú, márványfinom bujaságát?...vagy lehetne a szerelemben mezítláb táncoló lelkeknek örök szépségû, pipacs-szirmú gyönyörûsége?...mivé váljon, hogy csokorba kötött érzelmem szíved kristályvázájának áttetszõ üvegére méltó lehessen...? "
Hétköznapi kegyelem
Talán jó voltam. Vagy nem vették észre,
ha rossz. De lassan megmozdult velem az
állni látszó kozmosz. Mintha tenyerére
vett volna, kiben hitem csupa kétség,
hiszen nekem az ott fent leginkább a
kék ég - és éjente a csillagok -, vagy
talán a sors dobott nekem néhány jobb
lapot. Bárhogy is: jó ez. Csak kicsit
szokatlan még. Apránként olvad durcás,
összekarcolt lelkemen a jég, ami
így tavasszal persze nem oly meglepõ.
Vasárnap jön, aztán a máskor mindig
bosszantó hétfõ, s most valahogy nem bánt
a hét egyik napja sem. Csodák sincsenek.
Ez csak olyan hétköznapi kegyelem.
/ Kicsizöld /
Ha valahányszor,
amikor mosolyt csaltál az arcomra,
a kezembe kaphattam volna egy csillagot,
már az egész esti égbolt
a tenyeremben lenne.
/ Vicky Ceelen: Barátocskám /részlet/
Elég pihent vagyok,szép napot,vagyis jó éjt mindenkinek!
"A gyermekmosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló mûremek."
Régi nagy kedvencek.... :)
Jogom van fölfelé nézni.
Az égre, a sûrû felhõk mögött látható egyetlen csillagra
-
ha odalent vihar, esõ vagy áradás van.
/ Müller Péter /
Az esõk. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem
/ Csoóri Sándor /
Faludy György
Háromszázhuszonnegyedik szonett
A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két õs tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fû, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból elsõ zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdõdik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendezõ? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Magam vagyok s a többiekkel, akár a fák. Világos vagyok, s vaksötét, mint a napok. Törékeny, s bizony erõs vagyok, miként az ág.
Kiáltozom, s néma vagyok, mint a madár. Vagyok szelid és haragos, mint a folyóviz. Egyszerû vagyok, s bonyolult, mint a dolgok.
Szomorú vagyok, mint te meg õ.
S mint ti, boldog.
/ Niklai Ádám /
ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sûrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tûrök és törõdöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
/ Pilinszky János /
Köszönöm
Köszönöm a hegedû zenéjét
ami a táj ruháját táncoltató dísz,
hogy nem csupán az élet forrása
de csillog is a medrekben a víz.
Köszönöm a fák megfestett levelét, hiszen
átszûrõdnek rajtuk narancssárga fények
melyeket télidõn a kandalló melegében
vöröslõ parazsak színei, cikázva idéznek.
Köszönöm a tenger halk morajlását
a sziklákra felfutó hullámok erejét
az idõ arcának grimaszát, a szemét
melynek tükrében látni még mi szép.
A szántóföldeket melyek télidõben fehérek,
és sötétedés után a csend nyelvén beszélnek
az éghez legközelebb szárnyaló lényeket
a madarak szabadságát, s a végtelen kék eget.
A ropogó havat a talpam alatt,
a meghalt..., a született álmokat
s amíg a szívben születhet könny, öröm,
az élet ajándékát Istenem: köszönöm.
/V./
Szívbõl.....
Egy nap elveszítesz mindent, amid van, és arra a napra semmi nem készíthet fel. Sem a hit, sem a vallás. Semmi. Amikor valaki, akit szeretsz, meghal, megismered az ürességet. Teljesen magadra maradsz. Soha nem felejthetsz és sohasem bocsátasz meg.
/ James O`Barr /
