Boldog hazug, kinek van istene,
ki rettenetes, de maga a jóság;
kinek sebet kap reszketõ keze,
ha leszakitja a tilalmas rózsát.
/ József Attila /
"...én ugyanúgy nem lehetek ennek a világnak a része, ahogy a testeddel te sem lépheted át a képzeleted küszöbét.."
Elõhang
Elfogytak a versek, ülök csak
a félhomályban és vaksin
bámulok. Zizeg a papír, néha
nyálas ujjam meg-megáll
a levegõben, mintha jelre várna.
Szólnom kellene, mégis
poros kötetek csendjét lapozom,
tán kiszáradt tollamat szóra bírja
valami kísértetarcon honoló líra,
vagy egy ölben megfáradt lendület.
Valahogy fakónak tûnik minden mondat,
és a színek, amik tegnap még voltak,
elszivárogtak a szavakból,
most csak szürkét köhög a papír.
Konok fejemet lehajtom
és ha érkezel, majd megint színeket képzelek,
hisz ezredév óta vártalak.
Ezredéveknél mit számít a dac.
/ Dióhéj /
Itt, vihar után
Itt a vihar után, csak csend marad.
A csend és önmagad.
Itt a vihar után annyi düh marad.
A düh és egy rém-alak.
Itt a vihar után, nem marad semmi
és a semmit nem lehet kiheverni.
A vihar után gyûlöllek téged,
s az összes viharos napot, viharos évet.
A vihar után, félek, hogy köd marad,
ami majd idebenn szobában benn ragad.
S a ködben majd nem látlak többé,
együtt maradunk látatlanban, de Mindörökké...
/ Pápai Réka /
Mindkettõ emberül
Szeretlek. Tõlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az õ receptjük ismerõs:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól idõzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hûhó a macskafortély,
mikor csak bársony bõrödért,
s csodás ívû szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettõ emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak egy lelkesít:
kettõnkhöz méltó küzdelem volt.
/ Baranyi Ferenc /
" Néha, mint egy váratlan fuvallat. Nem számítok rá, mégis megérint. Kellemes. Valami újat hoz, mi utána már többet akarok, már nem elég az enyhe fuvallat, szellõt akarok, majd szelet és végül már a vihar után sóvárgok. Mikor pedig eljön a villámlás, akkor döbbenek rá, hogy nekem kevesebb kell. Csak az a lágy fuvallat, ami a forróságban hajamat rezegtette.
Már nem akarok többet, csak egy kicsit, egy kis szeletet a boldogságodból, parányi morzsát a hétköznapjaid egyhangúságából, néhány hangfoszlányt nevetésedbõl, apró titkokat, álmokat, amiket szívedben hordozol.
Egy esélyt akarok, hogy higgy bennem, és hogy hihessek benned. Nem ígérek semmit, nem mondom, hogy jobb leszek, lehet majd ezt is feladom, lehet elfogy az erõm. Mégis talán most, sokadszorra, de elõször, szép lesz."
