Elõhang
Elfogytak a versek, ülök csak
a félhomályban és vaksin
bámulok. Zizeg a papír, néha
nyálas ujjam meg-megáll
a levegõben, mintha jelre várna.
Szólnom kellene, mégis
poros kötetek csendjét lapozom,
tán kiszáradt tollamat szóra bírja
valami kísértetarcon honoló líra,
vagy egy ölben megfáradt lendület.
Valahogy fakónak tûnik minden mondat,
és a színek, amik tegnap még voltak,
elszivárogtak a szavakból,
most csak szürkét köhög a papír.
Konok fejemet lehajtom
és ha érkezel, majd megint színeket képzelek,
hisz ezredév óta vártalak.
Ezredéveknél mit számít a dac.
/ Dióhéj /
