s.c.

Visszhangok

Szavaim között olvass,
hangodban engem hallgass.
Nézd a sorokat szemeddel,
s lásd a világot-csak most -
az én szememmel.
Lelkeddel érezd az élet ízét,
kanalazd az én életem levesét.
Valóm színét tintával festem,
papírra tollal neked, regélem.
Szavaimmal ha szívedig eljutok,
Könnyem te szemedben fakad...
arcodon csöppen, ott szárad,
és ha éppen vidám vagyok...
nevetésem a te mosolyod.
Érzésed, hangulatod,
- most - az én mesém
benned visszhangzok!

/ Engler Attila /

Éledõ tavasz (haiku)

Éled világom.
Cseresznyefa virágom
ágra felcsücsül.

Kék szemû égbolt.
Fénylõ tavasz oly rég volt
szívem kertjében.

Édes szerelem.
Képzeletem terelem
szelíden feléd.

/ csodabogár /

" Fények és árnyak furcsa játékával képre hívott sorok - az vagyok! Egymásba kapaszkodó betûk és rímek mélyén bolyongó lélekrapszódiák - az vagyok! Fekete-fehérben papírra simított hétköznapok és ünnepnapok, melyek karcot ejtenek elõbb a lelken, majd az arcon, hogy aztán versben oldódjanak fel - az vagyok! A húnyt tekintetek mögött ott remegõ szenvedések és szenvedélyek , megélt boldogságok és fájdalmak katarzisa - az vagyok! S mindezek közt ott feszül és lebeg valahol bennem a Nõ! Maga a misztikum! A titkok legmélyebb óceánja - az vagyok!"

JATZKÓ BÉLA - AHOGY

Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötõje,
nem csípõd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredõje.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bõröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.

FODOR ANDRÁS - TESTED KENYERÉN

Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem,
ne legyen adományod,
ne legyen érdemem.

Legyen eleve rendelés,
a sors bocsánata,
amért a pusztulás elõl
kitérnünk nincs hova.

Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak,
te nyitottad ki értem
magányosságodat,

és nem lopás, nem önzés,
ha magam rád fonom,
bõrömön átparázslik
minden tulajdonom.

Míg ujjad fûzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erõ is
hozzád visz közelebb.

Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettõs vérköre
forog, szoríts, ne félj.

Mit ér a léten-túli hit,
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán,- nekünk
már nem kell más világ.