Bel canto
Víz alá nem bújhatok
tó tükréből arcod nézne
Virággá nem válhatok
a szél rólad mesélne
Hold mögé rejtőznék
látnám, mikor alszol
Hegyi ösvény lehetnék
de minden út hozzád hajszol
S ha ott lennék, bevallanám
nem félnék, hogy nem vártál rám
Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:
Ki s be sétálhatsz az életemen.
/ Major Gabriella /
szélhárfa suttogás / Zádori Richárd /
hangod a nyugalom
elér és megtalál
keleten nyugaton
tudatom szellemem
szertelen kisgyerek
nyílt mezőn szaladgál
felhőkkel incseleg
tincse pej fújja szél
szeméből eltűri
tekintet nyíltsága
tükrében megfürd'ni
szeretné ölelni
természet varázsát
szívébe bezárni
örökre a látványt
illatok elegyét
formába foglalni
elmébe e reményt
örömmel fogadni
kitárni önmagát
annak ki érdemes
arra mi végzetes
azt ami lényeges
megéri lényét és
tetteit valóját
terheit enyhíti
megváltja a gondját.
Megyek feléd..
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
/ Várnai Zseni /
Kilincset markol a kezem.
Még visszanézek, de csak
távoli csillogás vakítja szemem,
a közel - ködfátyolos.
Eltévedtem. Mintha ezernyi,
apró villanás mutatna utat,
én mégis kerülöm, csak
gödrökbe lépkedek, némelyik
mély - hát elsüllyedek.
Testemre sár tapad, visszahúz,
hideg érzéketlenséggel szorít.
Emlékfoszlányból, kínnal épített
minden létrafok, de kudarctól
véres minden ujjam, visszazuhanok.
Még remélek, várok, kilincset
markol a kezem, hívó szavad,
ha van, ha lesz - megismerem.
- Nézz rám! Kilincset markol a kezem!
Csak egy nap! Csak egy délután!
(néma sikolyban hangtalan a könyörgés)
Ha nem szólsz, ha nem válaszolsz -
az ajtót..., szépen-lassan...
becsukom... magam után.
P. Pálffy Julianna
Árnyék vagyok a testeden, szívedben, legrejtettebb gondolataidban, vágyaidban és képzetedben lemoshatatlanul. Átitatlak egészen. Behálózom egész lényed, érzed illatom a semmiből, érintésem bárhol, bármikor. Bélyeget égettem a szívedbe örökre. Soha többé nem lesz nélkülem egyetlen gondolatod, bármit csinálsz. Ha haragszol is valamiért, azt is Te hívod elő magadból hiányommal. Nem menekülhetsz önmagad elől, mert részeddé váltam. Árnyék és fény együtt jár. Ha én megyek tovább, Neked jönnöd kell, bármit teszel vagy gondolsz. Állj ellen, és csak a hiányom fog nőni...
Rád simulok mindenhol. Ha finoman kívánsz, megvadulok. Ha őrjöngve adod át Magad az életnek, szelíden csókollak. Mikor a férfira vágysz, az emberrel találkozol, de mikor csak embernek látsz, férfirészem vesz el magának bármikor... Ismerj ki,hogy állandóan változhassak megfoghatatlanul. Ellenkezz,hogy erősödjek,vagy add át Magad,hogy Tiéd lehessen minden erőm és álmod önmagad lehessen. Engedj szabadon,hogy szolgálhassalak, tégy rabbá és uralni foglak. Kergess el, hogy utánam jöhess, tagadj meg, hogy legyen miért harcolj, és ha már meguntad a csatát, egyszerűen válj eggyé velem újra és újra...
/ Moonlady /
Volt az úgy, hogy kétes ígéreteidben megfürödve, helyetted is hittem a tavaszt, és volt, hogy amikor új hajnal ébresztett, különös kegyetlenséggel sértette fel álmaim törékeny szövetét. Volt az úgy, hogy térdre rogyva vártam a halált, és volt, hogy reménybe mártottam minden napomat... olyan az élet, mint egy óriás hullámvasút, egyszer olyan magasba emel, hogy ha magasra felnyújtom a kezem, talán az eget is megérinthetem, de a pokol mélységét is éreztem már. Olyan hirtelenséggel zuhantam alá a magasból, hogy egészen megszédültem. Amikor friss árnyékod alatt pihenhetek, reményeim újjá születnek, de amikor magamra hagysz, lelkem összezsugorodik, mély árkokká változik arcomon minden vonás...majd ismét haldoklom.
/ Vörös Liliom /
" Másodszor csöng a telefon
kitartóan.
Ülök mellette,várom,hogy
abbahagyja.
Ha majd harmadszorra is rákezdi,
föl kell vennem.
Hátha nem ő. "
Hiányzol...
Nem kéred szavaimból szőtt takaróm, hol pedig fázós csontjaidról az ég felé dermed néma jajgatásod.
Rég lepereg rólad észrevétlen a napmeleg..Nem kérted soha, s máig nem nyújtod kezed, hogy megérintselek, ott hol nincs senki sem, hol már Te sem véled felfedezni mindazt,
mely a végtelenbe vinne el...
Mondd, hol tapadt meg a csend, ajkaidról vágyad hol lelem?
Mely pontodon ki s miért zárt ily nyithatatlan, titkos bús lakatra?
Miért van e rejtelem?
Mondd, mikor tűnik el belőled a fájdalom, hogy meghallhasd dalom?
Óh,dehogy! Hisz az ott toporgó csókjaim sem jutnak be a falakon, nemhogy e pár szó, mit az érzés leírt..
... de tudd, esélye kevés, hogy túléljen így és ennyi bizonytalan holnapot.
Hiányzol.
/ Mirian /
Társam az éjszakában / Brain Storming /
Ki' arcát ritkán láthatom,
Társam a félhomályban,
Szavát szememmel hallhatom.
Jó, hogy rátaláltam,
Szerencse volt, ' s alkalom,
Egy kísértésnek még ellenálltam,
De szavamon magam
T' án már nem nagyon foghatom.
Kecsesen Lassú Villám
Cikázik agyamban,
Kecsesen lassú Villám
' Mi fényt ont a viharban...
Útját sisteregve
Égeti a térbe,
Szeretné tudni
Merre is tart, végre...
Mert a sors nincs
Beírva a tenyérbe...
Társam az éjszakában,
Most még csak általa álmodom,
' S higgadtan kavargó
Robbanástól kábán
Lettem úrrá a bánaton,
' Mit semmissé tett a
Távolsággal hívogató
Tünemény...
Ami ' s aki,
Ha nem is az - de
Annak látom én...
