Volt az úgy, hogy kétes ígéreteidben megfürödve, helyetted is hittem a tavaszt, és volt, hogy amikor új hajnal ébresztett, különös kegyetlenséggel sértette fel álmaim törékeny szövetét. Volt az úgy, hogy térdre rogyva vártam a halált, és volt, hogy reménybe mártottam minden napomat... olyan az élet, mint egy óriás hullámvasút, egyszer olyan magasba emel, hogy ha magasra felnyújtom a kezem, talán az eget is megérinthetem, de a pokol mélységét is éreztem már. Olyan hirtelenséggel zuhantam alá a magasból, hogy egészen megszédültem. Amikor friss árnyékod alatt pihenhetek, reményeim újjá születnek, de amikor magamra hagysz, lelkem összezsugorodik, mély árkokká változik arcomon minden vonás...majd ismét haldoklom.
/ Vörös Liliom /
