Lemaradunk egymás életéről: először csak egy lépéssel, aztán kettővel, amíg kilométerekké nem lesznek azok az elsőre semmilyennek, szinte hangyányinak tetsző eltávolodások. De végül, az utolsó utáni ráeszmélésben észrevesszük, hogy már nem látjuk és nem halljuk a másikat.
...s mivel sose hátrálunk meg, mivel csak előre van értelme menni... reménykedünk, hogy utolér a másik. Ebben a reményben veszítjük el egymást végleg.
/részlet: Hétköznapok/
Adriana D. S. Skinner
