Sohonyai Attila - Ha el tudnám mondani
Ha el tudnám mondani neked,
mi az mit irántad érzek,
lehet már nem is lenne olyan fontos,
csak lopott,csak szerzett.
Neved nélkül nem tudok leírni más nevet,
szemed víztükrön csillámlik,
kimondatlan vagy, érinthetetlen.
És mégis veled alszom el…
Nem voltam még biztonságban nélküled,
s nem volt még ily keserű a keserű sem,
te vagy ki fel-le dobál engem,
valahol gyűlölöm e függőséget,
valahol mazochistaként szeretem.
És mégis, mindezt veled képzelem…
De fáj! Fáj múltad, és fájnak ők,
a széttépő társas magányom,
a tőled színes élet-kifestőm.
...és fáj, hogy írok, s neked fel se ötlöm.
És mégis te leszel az emberöltőm…
…Fura egy játék veled az élet,
hol így, hol úgy, ezt te is érzed.
De minden reményem visszaadtad,
mert tudatod, él aki engem is szerethet.
Ha néha csak félig, ha néha teljesen,
de mindez te vagy, és kell nekem!
"Bizalmat adok neked, majd a szívemet, mert nem olyan porcelánból van, amit ne tudnék összeragasztani a hitemmel. Hiszem, hogy bennem van az a világot megfordító erő, hogy minden egyes összetört pillanat után felállok, és ismét szeretni kezdek. Tudom, hogyha kitartom a szívemet magam elé és így élek, előbb-utóbb össze fog törni. De elmondhatom magamról, addig is éltem. Érzem minden érzelmemet, minden általam megélt mélységet, és eufóriát. Érzem, hogy bátrabb vagyok, mert ha még egyszer leesek, leporolom magam, és felállok, mert már előtte százszor megtettem ugyanezt. Szeretem magam annyira, hogy ne bántson az, hogy te történetesen ki akarsz használni. Azt csak te hiszed, hogy engedném. Megnézném én azt, mennyire tudnál kihasználni egy olyan embert, aki hatalmában van annak, amitől te félsz."
Talán, mint mindennek, a hiánynak is két arca van. Egyik arcán a keserűséget, az elveszettséget mutatja, a tépő kínt, ami az embert emészti. Ilyenkor igazából önön érdekeinket, saját igényeink kielégítésének tárgyát hiányoljuk. Akarjuk, de azonnal. Legyen velünk, fogja a kezünk, magunk mellett akarjuk, igazából önmagunk igényeinek az azonnali kielégítése marja lelkünket.
De a hiány másik arcát is megélhetjük, amikor a hiány érzete felelevenítheti azt a csodálatot, amit a másik jelent. A másik jelenét, azt, hogy ő létezik, az összetartozást. Hogy ott lakik a szívünkben, és ha nem is mellettünk, de bennünk él, és lakik, ahogy mi is ő benne. Ez a szál elszakítatlan. Ez a hiány jelentheti a kellemes várakozást, a viszont látás örömét, a felkészülést az újabb találkozásra. Ez lehet egy hatalmas örömtánc, dobogó szív, kellemes izgalom, ami két ember közös ajándéka egymásnak.
(Nemesfalvy Réka)
