Talán, mint mindennek, a hiánynak is két arca van. Egyik arcán a keserűséget, az elveszettséget mutatja, a tépő kínt, ami az embert emészti. Ilyenkor igazából önön érdekeinket, saját igényeink kielégítésének tárgyát hiányoljuk. Akarjuk, de azonnal. Legyen velünk, fogja a kezünk, magunk mellett akarjuk, igazából önmagunk igényeinek az azonnali kielégítése marja lelkünket.
De a hiány másik arcát is megélhetjük, amikor a hiány érzete felelevenítheti azt a csodálatot, amit a másik jelent. A másik jelenét, azt, hogy ő létezik, az összetartozást. Hogy ott lakik a szívünkben, és ha nem is mellettünk, de bennünk él, és lakik, ahogy mi is ő benne. Ez a szál elszakítatlan. Ez a hiány jelentheti a kellemes várakozást, a viszont látás örömét, a felkészülést az újabb találkozásra. Ez lehet egy hatalmas örömtánc, dobogó szív, kellemes izgalom, ami két ember közös ajándéka egymásnak.
(Nemesfalvy Réka)
