s.c.

Soós Gábor
K.K. ébredése

„A reggel – ahogy az lenni szokott
mostanában –, csupán nyugodt romok
között talál, s már előre tudom,
hogy holnapra ez lesz majd tegnapom,
amiben hiába építkeztem,
de ma is, mint mindig, újra kezdem,
és átválogatom a téglákat,
amik tegnap este még falt álltak;
öntudatomból maltert keverek,
egymásra rakom, amit még lehet,
s nem gondolom át, milyen alapra,
(kinek a papné, kinek a mantra,
kinek a Buddha, kinek a család
- végül mindenki megadja magát)
s kávémba folyatok, cukor helyett,
mint rossz életbe, egy jó életet.

Csak így megy ez. A magányt ismerem,
Innen s túl vagyok szinte mindenen.
Lassan elfogyok, csak, hogy több legyek.
Vagyok, nem vagyok – kurva reggelek,
durva nappalok – vagyok, nem vagyok.
Korán ébredek – rövidebb napok.
Lassan nem tudom, mit miért teszek.
Korán lefekszem – hosszú éjjelek.”

Sötét van, mintha mindig csak este,
és a téglabálnák szögletesbe
ringatnak halkan megannyi Jónást.
Álomba hull az álom. Csalódást
emészt az éjjel, van hogy felröhög
álmában; esik, mennydörög.
Már alig mereng el reggeleken.
Néha még fáj neki. Néha meg nem.