...részlet
...eszembe jutottál, de most csak tétova képzelet vagy a vers helyett, hisz üres, eldobott szavakból nem születik se rím, se ritmus, csak monoton, csendbõl kizajongó monológ. Életed csapdájába süllyedt minden álmom, majd riadtan megrekedt ég és föld között. Mint valami szárnyatlan, árva madár, ki nem tudja merre a szelíd menny, és merre az õrjöngõ pokol...
Még mindig kereslek, de a hideg télben eltûnnek az utak, a hó betemeti a lábnyomokat. Nem lennék jó hajtó, inkább maradok nyüszítõ vad, kinek szíve mindig más kezében dobog... Nem tudom meddig hazudhatok önmagamnak, hogy hiányod nem fáj, hogy nem félem az estéket, a sötétet, hogy nélküled is megy minden mi elkezdõdött, és az is, ami még meg sem született.
De egyszer újra írom hûvös arcod. Szemedbe a hajnalt festem meg, szelíden verdesõ madarakat. Kezeid lombos fák lesznek, hajad szél fésülte tavaszi rét. Köréd zuhog majd a kékcsend, hogy betöltse a fáradt nélküled-estéket... Öled talán lehetne védelmezõ fészek, két tenyered néma völgy, vagy egy zug, ahol a világnyi hegyek összeérnek, és köztük az idõtlen sors kanyarogna, és soha nem lehetne tudni éppen hova érkezik, merre fut. Ne mozdulj. Ma álmodni hívlak. Ne félj, a szakadék felett még most is ott a Híd. Tegnap is ott volt, holnap is ott lesz. Csak ne nézz le, csak hunyd be a szemed, mert félek, ha elmozdulsz, újra elveszítelek.
Az idõ mögém kerül, arcomon átlobog a múlt, közénk zuhannak a ki nem mondott igenek és nemek. Kérdezlek. Tagadsz. A fák fázva dobják le levelüket, szívemig érõ hiányodban gyalogolok. Nem kérdezlek, akkor is Tagadsz. Fázom. Mogorva fagy ül az ágak hegyére. Záródó tenyeredben omlanak a hegyek, a tél reszketõ madarakat röptet szemedben. Õk is tudják, a vonulás fájdalmas, és nehéz, de indulni kell, hogy legyen mindig-érkezés. Az utak összezárulnak, már nincsenek fények, a decemberi szelek dühösen szaggatják a pókhálónyi felhõket...
/ Szilágyi Hajni /
