s.c.

Az este csendje

Az este csendjének csendjében ülök. Az esõ meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverõdik az esõ.
Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???
Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.
Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.
Pár évvel ezelõtt kezdõdött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgõ erejét, hogy észrevettük egymást.
A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színû, mint az a huncut szempár.
Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyûség, nehézség.
Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyûkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerõsek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más mûködtetné õket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.
A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeirõl.
Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerõs megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.

/A.P./

Festetlenül

Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva, ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fûzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel ábrándokat.
Aranyból szõttem fölé' jövõt,
párizsi zölddel szegtem körbe õt.
Túl színesnek láttam mûvemet,
fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát.

/ Bakkné Szentesi Csilla /

A szerelmet nem lehet keresni,
a szerelemmel csak találkozni lehet.

/ Voltaire /

Gámentzy Eduárd

Nem, mi nem vagyunk szegények!
Nálunk nincs súlya holmi pénznek!

Mi halljuk a zenét, hiszünk a versben,
Képeket festünk képzeletben...

Hozzánk a fák is lehajolnak,
Értjük a szót, ha nem is szólnak.

Szabolcsi Zsóka

Csupa-szépség éj -
hallom a figyelõ csend
titkos himnuszát.

Arra vágyom, hogy vállamra borulva sírj.
Nem a vigasztalásért,
Csak, hogy közünk legyen egymáshoz.

Arra vágyom, hogy megoszd örömöd.
Nem a boldogságért,
Csak, hogy lássam: gazdagabb lettél.

Arra vágyom, hogy megfogd a kezem.
Nem az érintésért,
Csak, hogy megértsük: fontosak vagyunk
egymásnak.

/ Tornay András /

Úgy vágyom



Úgy vágyom rád, mint alkony az éjre,
Mint a kerek hold arany csillagaira
Úgy vágyom rád,
ahogy a hétfõ sóhajtozik
a szombati napra,
tél a nyár ölelésére.
Hiszen sohasem találkozhatnak.
Vágyom szemed színére,
mi mélyen rám és belém néz.
Rám tapad lassan figyelõn.
Érzem a ruha takarja bõrömet,
mégis meztelen vagyok
a pillantásodtól.
Bármennyire is nem akarom,
hogy így láss.
Pont ma, ezen a napon.
Bár holnap is ezt mondom majd.
Zavartan összébb húzom blúzom,
szoknyám lejjebb kényszerítem,
mert felcsúszott az asztal alatt.
Talán nyújthatok rajta pár centit.
Vagy millimétert.
Most az is jó lenne!
Te meg mosolyogsz, s tudod,
hogy én tudom, belém látsz.
Mégis úgy teszünk,
mintha semmit sem értenénk.
Néha azt gondolom, csak a
sóhajaid akarom magamba zárni.
Éppen ott a szerelmeskedés közepén,
amikor a csend már a mennyezetig ér.
Fürkészõ pillantásod észrevenni
s hagyni,csak tedd rám azt a pillanatot.
Kezed mozdulataiból megérezni,
belõle megsejteni,
merre felé hajoljon a test,feletted.
Belülre önmagamba figyelni,
amint a fizika már nem számít
s a lelassuló mozdulatok tétovaságában,
csak nézném-nézném,ahogy a lélek szeretkezik.


/ Bédy Lili /

(mezítláb)


szeretek mezítláb járni. ennyi közöm maradt
a földhöz. nem ásom, nem ültetek belé,
nem köszönöm meg terméseit, sem a bort,
sem a kenyeret. csak a testem súlyát helyezem rá.
amikor fûben, kavicson, homokban vagy aszfalton
járkálok, és hagyom, hogy az apró élek fölkarcolják
a bõrt, vagy szándékosan fölhorzsolom, jólesik
így emlékeztetnem magam a fájdalomra,
és arra, hogyan kapaszkodnak meg a lábujjak
az alig észrevehetõ kúpokon, mélyedésekben.
a puszta nehézkedés ilyenkor érzékszervvé változik.
olyan ez, mint a visszhang. ahogy a kiáltás keresi
a kemény felületeket, hogy minden irányból betöltse
és kimérje a teret, úgy keresi a test is járás közben
a támaszt, hogy súlyát közvetítés nélkül adja át
a földnek, és egy pillanatra minden érzék
telítõdjék az érintés keménységével, puhaságával.



/ Schein Gábor /

Most este van...

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hõség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késõ van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendõm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

/ Várnai Zseni /