(mezítláb)


szeretek mezítláb járni. ennyi közöm maradt
a földhöz. nem ásom, nem ültetek belé,
nem köszönöm meg terméseit, sem a bort,
sem a kenyeret. csak a testem súlyát helyezem rá.
amikor fûben, kavicson, homokban vagy aszfalton
járkálok, és hagyom, hogy az apró élek fölkarcolják
a bõrt, vagy szándékosan fölhorzsolom, jólesik
így emlékeztetnem magam a fájdalomra,
és arra, hogyan kapaszkodnak meg a lábujjak
az alig észrevehetõ kúpokon, mélyedésekben.
a puszta nehézkedés ilyenkor érzékszervvé változik.
olyan ez, mint a visszhang. ahogy a kiáltás keresi
a kemény felületeket, hogy minden irányból betöltse
és kimérje a teret, úgy keresi a test is járás közben
a támaszt, hogy súlyát közvetítés nélkül adja át
a földnek, és egy pillanatra minden érzék
telítõdjék az érintés keménységével, puhaságával.



/ Schein Gábor /