Az este csendje
Az este csendjének csendjében ülök. Az esõ meg meg ered, s lefolyik az ereszen. Az elhaladó autók kerekei sercegnek az út, ahogy felverõdik az esõ.
Azon gondolkozom, hogy a lelkek, hogyan találkoznak egymással, úgy igazán???
Tudjátok, amikor a sors, szinte már ordít, hogy vegyük észre egymást.
Ha nem is ordít, csak csendben várja, hogy az egyik személy vegye észre a másikat, s beinduljon valami különleges érzésekkel hozott kapcsolat.
Pár évvel ezelõtt kezdõdött, s nem most. A sors viszont, most hozta még nagyobb dübörgõ erejét, hogy észrevettük egymást.
A szeme mogyoróbarna, a haja épp oly színû, mint az a huncut szempár.
Az este csendjében történik az a már-már elviselhetetlen könnyûség, nehézség.
Párnák között fekszem, írok pár értelmetlen sort, az ujjaim a billentyûkön rakoncátlanul ide-oda mozognak, az az érzésem, hogy nem is én irányítom a kezemet. A mozdulatok ismerõsek, a szavak egységet alkotnak egymás mellett, olyan, mintha más mûködtetné õket nekem csak el kell viselnem, ezt a kialakult helyzetet.
A szavak szinte maguktól jönnek, hirtelen, megállíthatatlanul bontakoznak ki agyam sötét helyeirõl.
Az este csendjében történik a megmagyarázhatatlan, régi új ismerõs megtalálása, ki huncutul mosolyog mogyoróbarna szemeivel rám az este nyugtató csendjében s leselkedve figyeljük a szív zaját.
/A.P./
