Ez Barry tava - közölte Matthew.
Anne rosszallóan rázta a fejét:
-Ez a név sem tetszik - mondta. - Nevezzük el, mondjuk, a Fénylõ Vizek Tavának. Úgy bizony, ez a név illik rá. A borzongástól, ami átfut rajtam, tudom, hogy így van. Ha olyan nevet találok, ami pontosan illik a viselõjéhez, borzongást szoktam érezni. Önt is meg szokna valami borzongatni?
Matthew elrágódott a válaszon.
-Hát, ami azt illeti, igen. Azok az ocsmány fehér kukacok, amik feltúrják az uborkás ágyásokat. Már a látásuktól felfordul a gyomrom.
-Ó, azt hiszem, nem ugyanarról a borzongásról beszélünk. Vagy mégis? Nem lehet szoros kapcsolat a kukacok és egy fénylõ vizû tó között, nem??
Jaj, én úgy szeretem, ha valaminek neve van, még ha az egy muskátli is. A névtõl olyanokká válnak, mint az emberek. Egyébként is, honnan tudjuk, nem sérti-e meg egy muskátli érzéseit, ha csak muskátlinak hívjuk, semmi másnak??
Ó, a hídra értünk! Most szorosan becsukom a szemem, mert a hídon mindig félek átmenni. Igazán nem tehetek róla, de mindig azt képzelem, hogy épp amint a közepére érünk, a híd összeomlik, mint egy rugós bicska, mi meg becsípõdünk. Így aztán becsukom a szemem. De azért mégis mindig kinyitom, amikor azt hiszem, hogy már a közepén járunk. Tudja, azért, mert ha a híd tényleg összecsuklik, akkor azt szeretném látni. Micsoda remek robajjal járna! Az egészben azt élvezném a legjobban. Hát nem nagyszerû, hogy annyi minden szeretnivaló van a világon?
Kíváncsi vagyok, vajon sikerül-e valaha is magamfelé hajlítani a szívét!? /Gil Anne-rõl/
Én szebbé varázsolnám az életet- mondta Anne álmodozva.- Tudom, hogy nincs nemesebb törekvés, mint tudást nyújtani, de én mégsem erre vágyom,inkább azt szeretném, ha a segítségemmel jobban éreznék magukat több örömöt vagy boldog gondolatot szeretnék az életükbe lopni, amelyben nem lenne részük, ha nem születtem volna meg.
Végül is talán a romantika nem harsona szó és pompás külsõségek között vágtat be az ember életébe, hanem úgy lopakodik mellénk, mint egy régi jó barát, , csendesen, észrevétlenül, talán prózába burkolózva, amíg egy váratlan pillanatban a ráhulló napsugár fel nem ébreszti az ott szunnyadó zenét és költészetet, talán... talán... a szerelem egy gyönyörû barátságból fakad, oly természetesen, ahogy bimbóból kipattan a rózsa.
/ L.M.Montgomary /
