s.c.

Fodor Ákos : Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed, 
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed. 

Ki végtelen feledésnek ajánlom
múló esetemet,
tõled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden?
Csak szemem és szemed.

 

ÉN VAGYOK

mellettem már ráér a táj
széles mezõk közt futok
nyílik a zöld
égig nyúlik egy piros pipacs
a betonon víztócsa szalad a száradás elõl
odafönn nem süt a nap
az ég felhõnyáját tereli messzi-messzi
mert minden utazik
szemembe titkon
könnyet csihol a szél
elsiratni a megváltoztathatatlan jelent
mi semmirõl nem beszél

de benne vagyok mindenütt
érzem
hogy nyílok
mint egy új levél
gondolatom egy bogár röpte
felhõujjam az égig ér
néhány esõt pöttyezek
és te is vagyok
én vagyok egy pillanatra
mindened

 

 

/ H.S. / 

 

Lennék a véred


Lennék a véred, hogy érezzem a tested,
Lennék a szemed, hogy lássam, amin nevetsz.
S lennék a szíved, hogy éltessem a tested.

Lennék õrangyalod, hogy õrízzem az álmod.
Vagy csak lennék önmagam,
Hogy a szívemet adjam.
Lennék napsugár fényed árnyékában,
Lennék a holdfény nyári éjszakában.

Lennék az õszi avar a lábad alatt,
Lennék a szél, mely hûsíti arcodat.
S lennék a képzelet, mely szárnyakat ad.


/ Forget /

 

Teremtés


Herold nem jelentette jöttödet
nem hallottam messzirõl visszhangzani lépteidet;
nem emlékszem melyik volt az a perc
mikor lelkem elõször itta fényedet.

Mert belõlem születtél... egy gondolatom voltál...
megéledvén hogy szólalj bennem hol úgy aludtál,
mint kõzetben ere az ércnek, mint földben a mag
s remegtél mint vállon a szárny ha szállni akar...

Te sohasem ismerted a dolgok dupla utját
mely a világból jõ s a feledésbe visz.
Mint a mélység algái a tenger mélyein:
mélyeimbõl születtél.

Álmomnak gyermeke, te is oly hiú voltál!
Bûnöm gyümölcse: kegyetlen voltál!
Elmémnek magzata, te is végtelen voltál!
Gõgöm sarja, vakmerõ voltál!

Magányaim virága, mélabús voltál!
Gyûlöletem leánya, ajakad mérgezett!
Kétségek ivadéka, sírva mentél az úton,
ahogy zokog egy eltévedt gyerek...

De az átkozott bimbó beitta véremet
s meghaltam abban a percben, amikor még egy csepp kellett
s utolsó csepp vérem hiányzott,
hogy befejezd csodás, végzetes mûvedet.



/ Yovan Ducic /