CSAK
Most egyedül vagyok,
gondolom halkan,
hogy a csend felszínét fel ne zavarjam,
kezembe simul a bögre, az örökre
megtalált tárgyak nyugalma
sugárzik róla mindenünnen,
fogy a kávé, valamiképp a csend torkán
csorog az is, szóvá kéne tennem, hogy tudom,
mostanra az abszolút tudás
kristálygömbje forog a fejemben,
meghallom még a felpödrött szélû falevelet is
méltatlankodva sodródni az õszbõl,
kár az óvatoskodás,
tisztában vagyok mindennel,
a szó nem társnak kell többé,
csak megtölteni a csöndet élettel,
csak membránokat rezegtetni két
külön telõ idõ között,
csak néha kézen fogni valakit, akárkit,
s titkon bizonyságot venni az ajkak puhaságáról,
csak rabul ejteni a szépséget,
csak idõt nyerni valamiféle lutrin,
hogy elmondhassam,
félem a létezést, a csöndek felszíne riaszt,
hogy embernek teremtõdtem,
s hogy embernek ássák majd a síromat.
/ H.S. /
