szavak nélkül
minden este lerombollak
és megfogadom
végérvényesen elfelejtelek
reggel mégis ott fekszel
szavak nélkül
csak a szememben
mint valami örvény-õrület
aztán tompa leszek
felkelek
és ugyanúgy csinálok
mindent mint tegnap
viszem tovább
a megszokás lidérceit
ilyenkor fázom
csak kínlódom
és annyira megfakulok
hogy már lélegezni sem bírok
mert állandóan ott vagy
mint egy betolakodó
aztán rájövök
egészen fordítva van
mert sosem kérted
hogy legyek
én pedig mindig
valami ilyennek képzeltem magam
és újra február tizenhatodika van
és az a megbocsájthatatlan örök idõ
belém feszülsz és
lassan hinni kezdem
hogy tényleg van valami
sorsszeru ebben
mert nem lehet véletlen
hogy pont te vagy
az a megmagyarázhatatlan izgalom
ami mindent felborít bennem.
/ Csurai Zsófi /
