Valaki mégis kézen foghatna, és a tiszta érzések varázsgömbjén át megmutathatná milyen másfajta világ lehetne ez. Lelkem befagyott tavára szíveket rajzolhatna, velem ragyoghatna, őszintén, szépen, szétkaszabolt múltunkkal, sebeinkkel is gyönyörűnek látna, álmokat dédelgetne, és nem akarna többé elmenni onnan, ahol én vagyok. Valakinek egyedül én lehetnék a fontos. És megragadnám őt a ruhájánál fogva, és az arcába kiabálnék minden eltitkolt fájdalmas igazságot, aztán rengeteg szépséget, amitől neki majd elkerülhetetlenül kötődnie kellene, ragaszkodnia, és ölelésre kellene tárnia a karját. Mi ketten látjuk egymást? Maszkom van, pajzsom van, és különféle hatékony védekezési technikáim, arrogáns vagyok, ellenséges vagyok, gyanakvó vagyok. Amazon vagyok. Semmilyen generáció szülötte nem vagyok. Látsz engem? Lefejted az álarcomat? Figyelmen kívül hagyod a beléd fúródó, mérgező szavakat? Átlátsz rajtam? Látod, milyen rossz színész vagyok? Figyelek családokat a vacsoraasztalnál, és rosszalkodó gyerekeket, szerelmeskedő, egymás felé örökre elkötelezett párokat, és idős embereket, akiknek a húségeskü holtomiglan és holtodiglan. Tudod, hogy ilyenkor magányom fájdalmát az éjszaka sötétjének suttogom el, és a lelkem mélyén így várok feloldozást? Én látlak téged.
Melletted megállapodnék.
(Király Eszter)
