/Prelude/
Fontos mondandóid közt,
a legelső húzott magával engem,
amikor már nem vívva semmivel
az élettel is jóba lettem.
Egy pillantásod,
s hangod lágy selyme
némaság mögül szállt felém,
és mosollyal arcomon tudtam,
ez mind enyém,
mint most a szívednek
édenkertje.
Arcod vonalát nézve szüntelen,
nyugodtan lélegezve vágytam
napjaid, melybe lassan én is
megpihentem,
s lettem szabadságod, hol
lelki nyugvás tárta ki
karjait az kettőnk életében.
Most ez érzetekben
boldogan vívódik minden
fény bennem,
s nincsenek mérges árnyak,
amik messze húznak,
csak e pont, hol szívednek
szívem dobog;
Ami te vagy egészen,
akiért lüktetni vágyom,
s akiért tétovaság nélkül,
vérem igazával halnék
beléd e világon.
Papp Ádám
