"Szívem egyik sarkába nevét jó vastagon beleírtam. Mit írtam? Karcoltam. A fájdalom tűhegyes tolla mélyen belé karcolta, hisz több volt annál, mint gondoltam.
De van, ami soha nem lehet a miénk.
Nevének betűi mélyen bevésődnek, melyből majd hegek lesznek, így válik egy örök emlék nekem.
S nagyot sóhajtva, mint utolsó fejezet sorát olvasva, egy könyvet bezártam."
"Van az a nap, van az a pillanat, amikor végleg elengedjük őt. Amikor rádöbbenünk, hogy mennyire kevés a kapcsolatunk, ahhoz képest, amit mi belegondoltunk. Nem is magunk mellől engedjük el, lehet az már korábban megtörtént, hanem a gondolatainkból, az álmainkból, de legfőképpen a reményeinkből. Már mi magunk leszünk azok, akik kinyitják azt az ajtót. Már nem várjuk őt, és már nem várunk tőle semmit. Nem várunk választ a miértekre, nem is keressük azokat. Nem gondolkodunk a döntéseinken, hogy mit kellett volna, vagy mit nem kellett volna tenni, vagy hogy ha bizonyos dolgokat másképp teszünk, akkor másképp alakult volna…..
Attól a naptól kezdve nem számít semmi, csak az, hogy végre döntöttünk. Döntöttünk, hogy nem fuldoklunk tovább, csak végre lélegezhetünk. Csak az számít, hogy boldogok legyünk, hogy a szenvedést magunk mögött hagyjuk, és éljünk!"
