Tűnt nyár
Ködfátyol homályból ébredő reggel,
Álmodik a nyárról kisírt szemekkel.
Szél borzolta kinyílt pipacsok éneke,
Szoríts magadhoz, mielőtt ősz lenne.
Elfogyó zöld, bronzba mártódzó táj,
Világban rekedt kimondhatatlan fáj.
Mikor ágya volt kezemben kezednek,
Annyiszor élted, suttogtad: Szeretlek.
Aranyló sűrű fátyol választ el tőlem,
Át nem láthatok, el sem téphetem.
Ez volt a nyár?! Már semmi nem él,
Úgy múlt el, egy percig sem szerettél.
[Nemes Andrea]
