"Ez a bajom az emberekkel. Ha megérzem, hogy kezdenek eltávolodni tőlem, átnézek rajtuk. Nem teszek erőfeszítést, mert tudom, milyen idegesítő, amikor valaki lebzsel körülötted, de te nem szeretnéd. Félek, hogy én leszek az "az idegesítő személy". Helyette eltűnök és lerombolok mindent. Talán csak túlreagálom, de inkább leszek magányos, mint nem kívánt ember; de a végén ez a kettő ugyanaz."
"Az van, hogy átlátok rajtad. Látom, amit olyan kétségbeesetten próbálsz leplezni. Látom a magányt a szemeidben. Tudom, hogy szükséged van valakire, aki Téged akar... tényleg Téged, nemcsak valakit, akit beléd képzel, és nemcsak beéri veled. Hát én akarlak! Mindenestül! Szóval, légy bátor, és akarj te is!"
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a
végtelen.
Levélhullásban erdők
bánata,
bújócskás völgy
ölében a haza,
vetésben remény,
moccanás a magban,
kottasorokban rabul
ejtett dallam,
két összekulcsolt
kézben az ima,
remekművekben a
harmónia,
részekben álma az
egésznek,
és mindenben a
lényeg,
a rejtőzködő,
ami sosem látszik,
de a lélekhez
szelídült anyagban
tündöklőn ott
sugárzik.
