Csurai Zsófia
elkötelezettje vagyok
egy nem létező világnak
amiben az egyszerűség
minden szépsége kiteljesedik.
Csurai Zsófia: mindig ugyanaz
azt hiszem észrevétlenül
szűrtelek ki a napok
egyhangúságából, lassan
mint a finoman pergő
tealevelet szokás.
azóta megint szűkül a tér
és elfeledett ujjnyomatokat keresek
az asztalon hagyott képeken.
vajon ezentúl mindig így lesz?
ennyire önzőn és egyedül?
és ha minden döntésem kárhozat volt
ami mélyen a valóság mögött
arcodról arcomra vetítette
az idill torz kuszaságát,
akkor is megérte.
mert azon az egy napon
csak engem szerettél.
"Ha szeretsz valakit, adj neki szárnyakat, hogy szárnyalhasson... gyökereket, hogy visszatérjen és okot, hogy maradjon."
Soós Gábor
K.K. ébredése
„A reggel – ahogy az lenni szokott
mostanában –, csupán nyugodt romok
között talál, s már előre tudom,
hogy holnapra ez lesz majd tegnapom,
amiben hiába építkeztem,
de ma is, mint mindig, újra kezdem,
és átválogatom a téglákat,
amik tegnap este még falt álltak;
öntudatomból maltert keverek,
egymásra rakom, amit még lehet,
s nem gondolom át, milyen alapra,
(kinek a papné, kinek a mantra,
kinek a Buddha, kinek a család
- végül mindenki megadja magát)
s kávémba folyatok, cukor helyett,
mint rossz életbe, egy jó életet.
Csak így megy ez. A magányt ismerem,
Innen s túl vagyok szinte mindenen.
Lassan elfogyok, csak, hogy több legyek.
Vagyok, nem vagyok – kurva reggelek,
durva nappalok – vagyok, nem vagyok.
Korán ébredek – rövidebb napok.
Lassan nem tudom, mit miért teszek.
Korán lefekszem – hosszú éjjelek.”
Sötét van, mintha mindig csak este,
és a téglabálnák szögletesbe
ringatnak halkan megannyi Jónást.
Álomba hull az álom. Csalódást
emészt az éjjel, van hogy felröhög
álmában; esik, mennydörög.
Már alig mereng el reggeleken.
Néha még fáj neki. Néha meg nem.
Soós Gábor
Valójában, Igazából
Valójában gyáva vagyok.
Meséltem erről neked?
Bátorságom nem valódi
Maszk csupán, erőltetett
Próbálkozás végigmenni
Az úton, mely hozzád vezet
Valójában öreg vagyok
Leéltem több életet
Igazából nem vagyok jó
Hazudtam ebben neked
Abban bíztam, ha jónak látsz
Majd rajongásig megszeretsz
Beléd bújnék, onnan várnám
A rémítő végzetet
Élni gyáva, halni gyáva
Léteznem így, hogy lehet?
Valójában máz vagyok csak
Összegyűjtött értelem
A színeim sem valódiak
És szinte minden érzelem
Csak utánzat, mit filmen láttam
Átélnem miért nem lehet?
Néha, mikor senki nem lát
Csak eltűnök, nem elmegyek
Igazából semmi vagyok
És minden a te szemedben
Valójában én te vagyok
A beléd olvadt szerelmem
Igazából nem létezem
Csak a tudatod játszik veled
Valójában gyáva vagyok
Meséltem erről neked?
Soós Gábor
Jó, ha tudod
Jó, ha tudod, hogy van még dolog,
van még érzés, van megértés,
mi nem nyújtott még kezet neked,
de távolról int; és az értés,
mint síneken, lebegő vasakon
suhanó, szikár zakatolás,
úgy száguld: behálóz mindent,
mi igényli ezt a behálózást.
Jó, ha tudod, hogy isten nem félt
s az angyalok itt élnek köztünk;
hogy bármikor mondhatod: győztem
s néha mondhatod, hogy győztünk;
hogy nem hiába - még ha nincs is
értelme: nem értelmetlen,
mert összefut a végtelenben
minden tetted, minden tettem.
Jó, ha tudod, nem vagy egyedül,
csak néha a szavak magadra hagynak;
s létezik minden, mi nem létezik
- mit egy szóval semminek mondnak;
hogy a fáj, a félsz, a szeretet
egy perc alatt megkerüli a Földet,
mielőtt visszatér beléd, hogy
néma boldogan sirassa a csöndet.
Soós Gábor
Szép lassan
belopja magát a fejedbe.
Önmaga körüli pályára állít
néhány egyszerű gondolatot.
Neuronjaid között gravitál, míg
lágyan vonzani kezdi, amit
magadba temettél. Gyertya és fejfa
nélküli sírhant bőre úgy nyílik ,
mintha lenne sütőben a hurka.
Önkéntelenül beleharapsz.
Lassan kijelentéssé válik.
Nekinyom egy illemhely csempéinek.
Köréd fonódik. A hajaddal játszik.
A szemedbe néz. Igazából csak ennyi.
Két nyílás, amin úgy jár át hozzád,
hogy tudja, mit kell hozni, mit vinni.
Valami űz hozzá. Akárha honvágy.
Már mindent akarsz, s ez őt takarja.
Az összes titkod, gyengéd csak adat.
Ősi játszótársad, ha táncol,
csörgeti elcsent kacatjaidat.
Az agy csak gombóccá gyűrt lepedő,
amin az arcának rajza, és mintha
képregény kockákon történne mindez
s minden meg lenne előre írva.
Az élet kaland. Hát hogyne. Hát persze.
Egy lélektani kalanddráma.
A szerelmes ember szeme úgy villan,
ahogy fényszóró. Bele az éjszakába.
A lába úgy remeg, ahogyan nem remeg
a gázon, amikor padlóig nyomja.
A sötétben vadak, démoni valóság,
egy kiszáradt táj önpusztító szomja.
"Szent meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sőt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetőek. A testük igen, ők nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetőségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erő, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtől, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra."
