" A szél elült, s tündöklõ, zengõ éjszaka maradt utána, szárnycsapdosás hallatszott a lomb közül, és szüntelen szólt a föld tüdeje által élettel degeszre fújt békák orgonahangja. Egy macska árnyképe osont át a holdfényen, s ahogy utána fordultam, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül - talán ötvenlépésnyire tõlem, egy alak sétált ki a szomszédom kastélyának az árnyékából, s megállt, zsebre tett kézzel bámulva a csillagporos égboltot. Volt valami nyugodt, ráérõs járásában, s abban a magabiztosságban, ahogy megállt a füvön, ami azt súgta nekem, hogy ez alighanem Mr. Gatsby maga, aki, íme, kijött a házából, hogy lássa, mekkora lehet az õ része a fölénk boruló mennyboltból. Elhatároztam, hogy megszólítom. Talán elég lesz bemutatkozásnak, hogy Miss Baker említette elõttem a nevét vacsoránál. Aztán inkább mégsem szóltam át neki, mert hirtelen olyan mozdulatot tett, amibõl úgy láttam, nem kíván társaságot - valahogy furcsán kinyújtotta mindkét kezét a sötét víztükör felé, s bár eléggé messze voltam tõle, megesküdtem volna rá, hogy reszket. "
/ F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby /
