Neked, mert szeretlek
Akkor is gyere, ha csak képzeletben hívlak,
mikor egy ölelésre vágyom titkon egyedül.
Lelkem tükrébe pillantva lásd meg a kérést,
érezd, hogy a szívem, csak hozzád menekül.
Egy kóbor madár voltam kitárt szárnyakkal,
mely szállt volna szabadon sosem nézve hátra,
de te megfékezted benne azt az õrült rohanást,
mellyel annyira vágyott az égi szabadságra.
Hát most engedd, hogy halkan megköszönjem,
amit értem tettél, teszel, ahogy szívbõl szeretsz,
s nézd el, ha könnycseppjeim válladra simulva,
vigaszt hozó szavakat, már csak nálad keres.
Még nem tudom az életem mikor ér majd véget,
mert a boldogság egyszer úgyis tovaröppen,
de azt tudom, hogy nélküled már nem akarok élni,
mert értelme sem lenne, ily kíntól meggyötörten.
Százszor eszembe jutnak veled töltött perceim,
az a sok, sok emlék, mely hozzám köt, bennem él,
mit nem vehet el tõlem sem ember, sem az idõ,
mert amíg létezem itt hordom a szívem rejtekén.
/ Kun Magdolna /
