Nem kerestelek. Még csak azt sem mondhatom,
hogy vártalak volna. Hiszen magatehetetlen
voltam akkoriban, rozsdás és nehéz, akár egy
hordó. Mégis rád találtam. Egyszerû sétának
indult, de nevezhetném könnyed levegõzésnek,
gondtalan bámészkodásnak is akár. És volt
benne mégis valami titokzatos. Valami
eleven, sûrû és nehezen megmagyarázható.
Mire az utca végére értem, már meg is történt.
Elszédültem. Elfogytak vigyázva õrizgetett
jelzõim, amikkel leírhatnám most neked, hogy
milyen tél is volt az akkori. Le kellett ülnöm.
Elaludtam. Arcokat láttam, és végtagokat,
összegabalyodva. Tudtam, a tél véget ért, és
mégis el kell majd veszítselek. De most az öröm.
Mert visszajöttél hát. Pedig nem is kerestelek.
/Bajtai András/
