Vajon mi végre kaptuk a teremtõtõl a mûvészetet? Azt hiszem, elsõsorban azért, hogy meghatározó része legyen életünknek, hogy felfrissítse a szürke és piszkos hétköznapokat, hogy varázserejével talpra állítsa az eltiport embert az emberben. Ha nagyon banális akarnék lenni, azt mondanám: azért, hogy boldogságunk legyen a boldogtalanságban. Belátom, ostobaság ezekrõl beszélni a mai világban, hiszen korunk vezérlõ eszméje a jólét, a haszonelvûség, s úri parfüm hozzá a pénz ringyó-szaga. De azt leszögezhetjük: a mûvészet mindig gyógyír, mindig humánus, ám néha néma kegyelet helyett ordító kegyetlenség. Mert sokszor csak az észveszejtõ kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát.
/ Fazekas István /