s.c.

"Azokon a napokon amikor csak összefutottunk,mindig erõsebb voltam, mint a többi átlagos napon... azokon a napokon , amikor még rám is mosolyogtál,úgy éreztem nincs lehetetlen. Azokon a napokon amikor beszélhettünk is, táncoltam a tükör elõtt, énekeltem a kádban, vagy nevettem a testvérem faviccein. Ezerszer is meghallgattam a dalt, amit te mutattál. Azokon a napokon amikor még meg is érinthettelek táncoltam az utcán, vagy bolondot csináltam magamból ismeretlenek elõtt. Elmondtam az embereknek mennyire szeretem õket, és nevettem míg a könnyem ki csordult.Azokon a napokon..Csak Miattad..Tényleg Én voltam..."

"Azt mondod, jó ember vagyok. Köszönöm a bizalmat. De ne mond, mert nem ismersz. Hogy is ismerhetnél!? Hisz csak az egyik arcomat látod nap, mint nap. A többivel még nem találkoztál. Gondolom nem is fogsz. Ha évekig mindenhova követnél, mindent éreznél, amit én, mindent hallanál, amit én, és minden gondolatomat látnád, akkor talán megismernél. De ez lehetetlen. Tehát ne mondd, hogy jó ember vagyok. Ki a jó ember? Olyan nincs is. Vagy te már találkoztál egyáltalán olyannal? Igen? Meséld el milyen volt... Na látod, hogy nem megy. Mert mindenkinek csak egy arcát ismerheted, azt, amit feléd mutat. A többi rejtve van elõtted. Csak egy embert ismerhetsz igazán: önmagadat. Még azt sem teljesen. És ha önmagadat is alig ismered, hogy állíthatod valakirõl, hogy jó ember? Mért nem azt mondod: jó az az arc, amit felém mutat. De nem tudom milyen a többi."

jó volna
ha tenyeremrõl
a víz tisztító
csókja minden
kiszámíthatóságot
végleg lemosna,
hogy
legyek önnön fejezetemben
csupán
egy beugró színész,
ki egyetlen sorát sem tudja

s majd lészen úgy,
ahogy a Sors
rám osztja...

/M./

Amire vágytam

Csak szeretni akartam õszinte érzéssel.

Elsuttogni halkan, ami feszíti a lelkem.

Még hinni akartam így az élet vége felé,

egy soha el nem múló örök szerelemben.

Csak megnyugvást akartam magamnak,

s néhány visszatérõ ábrándot a szívnek.

Tavasszá varázsolni félresiklott világom,

s érezni benne, hogy zöldellnek a rétek.

Forró nyárra vágytam. Életmentõ bókra.

Fázós reggeleket melegítõ gondolatokra.

Karjaimmal átölelni a veled töltött perceket,

hogy megmaradjon benne a hûség tudata.

Nem akartam vesztesként zárkózottá válni.

Számolni azokat a hátralévõ bánatnapokat,

amik súlyos terhet rónak gyengült vállaimra

és húznak-húzna lefelé, mint az áradat.

Elmúlt idõm darabjait nem rakhatom össze.

A jövõbõl építettem volna egy kicsi házikót,

hol úgy élhettem volna, mint egy királylány,

kinek minden évében, csak boldog napja volt.

De már ködhomályba vesztek a régi illúziók.

Szivárvány-színében nem fénylenek csillagok.

Borús felhõk gyülekeznek a sötétlõ ég alján

és füstkorommal takarják el a ragyogó napot.

/ Kun Magdolna /

Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj:
zuhanni késõ már nekünk,
csekély
elveszíthetõ életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod mennyire szeretlek?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne
szabad az emlékezet.

/ Gál Éva Emese /