Lélekbõl lélekhez
Szellõsodrú emlékek hullnak elalélva
meggyötört szívünk lábai elõtt,
könnycsepped szeli fájón néha-néha
érdes forgáccsá a régvolt idõt.
Már nem fogod a kezem. Szemed kesereg.
Valaha volt fénye csak bánat és vád,
s míg nézed, ahogy vágyam új bora pezseg,
mélyedben fonnyad egy álomvirág.
Beletörõdve, mintha sírba dobnál,
két kezeddel löksz a világ felé
beléd fogódzom, míg a kínom tompán
éles pengeként hasít kétfelé.
/ V.L. /