Néha
elrévedek emberi sorsokon,
sokszor fáj, mikor az arcokon
a fájdalmat látom
s ahogy a tehetetlenség
kudarcot szül,
csak azt sajnálom,
milyen parányi pont vagyok
ezen a világon.
Néha megsimogatnám
a magányos kezeket,
csak egy percre,
hogy vigaszt találjon,
s felszárítanám a párás,
könnyes tekintetet,
ne tûnjön el mindörökre
a reményért esdeklõ
ködbe suhant álom...
/ Kun Magdolna /
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
