ismét magához ölelt
az est nélküled-szín mélye,
ahol nyikorgó léptekkel
osont el minden téged hívó gondolat,
mert elpihentem már benned régen,
mégis felriad valami,
a Téged váró önmagamban...
még odakint sárga színnel pörgeti az õsz
lehulló gondolataimat,
minden egyes szót,
amely már úgy köti hozzám
léted, ahogy örökzöldek
õrzik meg féltett szeretõik
zöld ölelését...
és libben a nyár ringó szoknyája,
táncba vezeti gondolataim
csetlõ vétkeit,
melyek egyetlen szívdobbanásod
melegét hordják,
mert elfogyhatatlan vagy bennem.
elalvó pillantásom pilládra zárul
bõrödön át lélegzik
megannyi sejtem,
hogy szó se férjen már
összehajló vonalunk közé...
...tovább álmodlak.
/M./
