Talán, mint kitagadott galamb, úgy vágyom a szép szóra, egy mosoly nekem olyan, mintha elém hintett magva volna a legfinomabb szemû gabonának. Elkerget, ki félreismer, vagy bátortalanul kikerül, ki fél tõlem...A gyermek nevetve rohan utánam, de mielõtt megsebezne, minden rossz szándéka nélkül, tovaröppenek, és csak figyelem, ahogy másik társam felé indul, sikert keresve. Olykor egészen közel engedek magamhoz mindenkit, és érzem igaz mozdulatát a felém nyújtott kéznek, de gyakran megtéveszt az emberek túlzott azonossága, és fel sem ismerem ellenségeimet. Folyton kutatok, és keresem az arcokon a józan jóindulatot, s nem használom mindenkor szárnyaim...láthatja mindenki, köztetek járok, Emberek!

De olykor felreppenek, mert a rohanó élet lábbal tipor rám, és nem figyeli, van gyengébb, vagy árvább, a futó léptek önzõn suhannak tovább, ilyenkor félreállok, vagy felszállok a magasba, és olyan helyet keresek magamnak, ahol élettér van, s ebben a lényeg, az Élet!
Erkélyeken kapaszkodva néha lopok magamnak pár meghitt pillanatot, betekintve átmelegszem, ahogy szemlélem a meleg otthont, bevágyódom, de mégis én a szabadsággal jegyeztem el magam, és mégis, én szintén párt választok, ha rügyet fakaszt a tavasz...

/ M. /