Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt,
kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is.
Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az Idõ.
A keringõ szavak után nyúlok, leírok egyet-kettõt, elmúlik
egy nap. Zúg, zakatol az Idõ. És telik. És múlik.
Aztán megáll.
Ilyenkor végtelenül lelassul minden. Minden másodperc, mint egy
izzadságcsepp, elindul a homlokomon, csillogó ösvényt hagy maga
után, a szemembe csíp, már az arcomon gördül, iszonytatóan lassan
folyik, alig látni, hogy mozog és nem törölhetem le, nem csak
kínoz, végre az államra ér és
lecsöppen.
És azonnal elindul a másik. Lassan, õrült lassan.
Újra eltelik egy nap.
Izzadó hátam a szék támlájához tapad, csöng a telefon,
aztán elhallgat. Megmoccan az Idõ. Lezuhanyozom, az ablakhoz
megyek. Határozottan érzem, hogy megfeszül,
akár egy húr, pengésre készen. Tervezni, kezdek,
térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok,
gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és
újra zúg, zakatol, cseng-bong az idõ. Hallhatatlan hangja
szétfeszíti a teret, a léleknek zenél.
Megint elmúlt egy nap nélküled.
/ Kovács Ákos /
