Leginkább ízekre szednélek -
mint azt a pillanatot,
mikor tárt ajtókként
nyíltunk egymásba,
áradva hagyva a vad szenvedélyt
csókot és ölelést harapva-marva
egymásba, izzó-olvadó markolással
engedetlen s elengedhetetlen
egymásba fonódással égtünk -
és beléd simogatnám minden nevetésed
és elszelídült mosolyaid csendjét
és tekinteted melegségét is persze -
s mindezt így egyben adnám-követelném
öledre s melleidre tapasztott szájjal -
remegve s mindig-mindig marasztva
a percet mikor egymásba lehelve
- mint Isten - teremtjük egymást
egymásnak...
/ Werbánszky Rudolf /