Rohanó hétköznapok...
Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i
metróállomáson és hegedülni kezdett.
Hat Bach darabot játszott összesen -negyvenöt percen keresztül. Ez alatt az idõ alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a
munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és
egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel késõbb a hegedûs
megkapta az elsõ egydollárosát, egy nõ dobta bele a hegedûtokba anélkül,
hogy megállt volna. Néhány perccel késõbb valaki a falhoz támaszkodva
kezdte el a zenét hallgatni, de kis idõ múlva az órájára nézett, és
továbbsietett. Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére.
Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedûst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülõ továbbvezette õket.
A 45 perces elõadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni.
Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen 32$
gyûlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált. A járókelõk nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedûmûvésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékû Stradivari-ján.
Két nappal a metróállomásbeli elõadás elõtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai
kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy
hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan idõpontban vajon felismerjük-e a
szépséget, megállunk-e, hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy
váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése:
ha nincs idõnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i
metróállomáson és hegedülni kezdett.
Hat Bach darabot játszott összesen -negyvenöt percen keresztül. Ez alatt az idõ alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a
munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és
egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel késõbb a hegedûs
megkapta az elsõ egydollárosát, egy nõ dobta bele a hegedûtokba anélkül,
hogy megállt volna. Néhány perccel késõbb valaki a falhoz támaszkodva
kezdte el a zenét hallgatni, de kis idõ múlva az órájára nézett, és
továbbsietett. Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére.
Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedûst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülõ továbbvezette õket.
A 45 perces elõadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni.
Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen 32$
gyûlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált. A járókelõk nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedûmûvésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékû Stradivari-ján.
Két nappal a metróállomásbeli elõadás elõtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai
kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy
hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan idõpontban vajon felismerjük-e a
szépséget, megállunk-e, hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy
váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése:
ha nincs idõnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
