s.c.

Hová lesz a szerelem?

Amikor átéled, amikor elborít, amikor hatalmába ejt, akkor azt hiszed: örök. Hiszen nincsen semmi más, ami ennyire fontos neked, ami ennyire felemel és felrepít, ami ilyen csodálatos és szinte elviselhetetlenül szép... De aztán történik valami - ki tudja, miért, ki tudja, hogyan - s csak egy égõ hiányérzet marad. Eltûnt, elillant, már nem perzsel, már nem fáj, csak egy különös, édes emlék lesz belõle, amit bármikor felidézhetsz, de uralma többé nincsen feletted. Azután valamikor, valahonnan megint elõkerül, hirtelen, észrevétlenül lecsap újra, s te csak azt veszed észre, hogy ugyanaz az erõ tart fogva, mint régen, csak annyi a különbség, hogy már másvalaki idézi elõ benned ezt a csodát. Másik arc, másik hang, másik ember. Hogyan lehetséges ez? Melyik a valódi, az igazi szerelem? Vagy ilyen nem is létezik, csupán mi nem vagyunk érettek rá, s ezért nem marad velünk? Miért, honnan érkezik és mikor, miért kell eltûnnie az életünkbõl? Hová lesz a szerelem?

/ Szilus /

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az õszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkõzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

/ Kányádi Sándor /

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét

telepszik meg halkan a fák sûrû lombjain,

utcák kövén, letûnt hû szerelmek romjain.

Hanem hogy elõtte még sugárzó vérvörösbe

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,

mint szeretõ a kedvesét, a Föld nyugodni tér.

Elõtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan

éled. Az idõ-vonat úgyis gyorsan elrohan.

/ Káli László /

A rád zuhant idõ alatt 

  

A rád zuhant idõ alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.


Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensõm hullámverése. 

  
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled. 

  
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat. 

  
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra. 

  
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak. 

  
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.



/ Lator László /