Bánj óvatosan a szavakkal!
Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni
S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.
Bánj óvatosan a szemekkel!
Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni.
S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtõzködni.
Bánj óvatosan az ösvényekkel!
Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni.
S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek
az õszi napra kipihenõ apró gyíkocskák.
/ Tornay András /
Didergés vagyunk
A rend üres szívében
szemem riadva széttekint;
reményünk mások kezében, súgom,
s hangom fénnyel, s árnnyal int.
Csupán didergés vagyunk,
vézna, fuldokló, tört szavak,
vérzõ csillagunk földben ragyog és
elveszünk, ha így marad.
/ Bereti Gábor /
Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az esõ
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erõsnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem elõtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor magam elõl menekülök ...
talán pont hozzád...
/ Tornay András /
Pilinszky János: Õszi csendélet
Ha az õszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejezõ utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyûjteni a fákról, a szõlõtõke roskad a fürtöktõl, csak szüretre vár, a mezõrõl is elkívánkozik a széna. Kertekbõl és földekrõl pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatõ tûnõdik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.
Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedõ szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerû történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, õk az öregedõ asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendezõdnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.
Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegõ tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenõrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülõk, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltûntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja elõtt összeverõdõ kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Õk a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!
Nem ilyen nemes, de egyszerûbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repesõ paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerûbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szûk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendõ kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.
Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegõje pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála elõtt a tüdõbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gõgös és segélyt kérõ, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.
A szõlõ vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szõlõbõl must lesz, és a mustból bor. A szõlõ ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az idõtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket õrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.
Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így õsszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de õk nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.
Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelõtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az õsz költészetét.
(Élet, 1943. október 31.)
a végtelen ott kezdõdik
amikor
kezünkkel elérjük a csillagokat
és észrevesszük hogy nem lettünk
nagyobbak.
/ Saszet Géza /
