s.c.

 

JÚNIUS


egy bokor cakkos
szélû árnyékot növeszt
különben nyár van
nem történik semmi
a kertben olyan lapos
a június
hogy rátaposnék
ha nem tudnám
épp szilvagyümölcsöt érlel
egy vén, keskeny törzsû fán



/H.S./

 

 

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval



1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
- Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.
Én a múló idõt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgõ fajdkakas —
tollammal bûvölöm a nõstényt?

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nõ, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tõrõl fakad.

Ha egy tõ termi:
egytövû indulat.

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.
Az ûzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idõ,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelõttök.

12.
…õrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelõsök.

UTÓSZÓ
Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

 

 

Ikon


 nálad van az az arc amit
néznék hajnaltól hajnalig
testemet még viselve itt
míg halállal meg nem telik
(e folyamat folyton folyik
elmos, fölold és kiszorít
mind több mindegyet s lényegit)
de míg egy képnyi mód van itt
enyém is az az arc Amit 


/ Fodor Ákos /

Hiába más az utad
Hiába millió hang
Csak a tiéd hallom
Az én nyelvemen beszélsz
Talán nem is létezem
Nélküled

Ha egy álmos reggelen
Ott leszel mellettem
Akkor majd véget ér
Mindkettõnk útja már
Talán végleg itt
A helyed

Becsukom szemem
És már lassan elhiszem
Hogy így lesz valamikor
Becsukom szemem
Így majdnem valóság
Így lesz valamikor
Érzem, valaki átkarol
Gyengéden fölém hajol
Becsukom szemem
És már lassan elhiszem
Hogy így lesz valamikor

Egy rövid percre tán
Belül a világ megáll
Ha a hangod hallom
Most csak nekem beszélsz
Úgy elmerülnék
Szemeidben

Nem keresek tovább
Valami magától
Magára talált
Nincs múltból élõ szellem
Csak egy tiszta érzés
Bennem

Becsukom szemem
És már lassan elhiszem
Hogy így lesz valamikor...